Folyamatosan harsogott a parancsoló hang: “Elég a pánikból! Utolsó kocsi, hátramenetben indulás! Élénken!” Közben fentről, jobbról-balról szakadatlanul zuhogtak a kemény tárgyak, végigdübörögtek a motorházakon, nekivágódtak a kocsik oldalának, csörömpölve törtek a szélvédők, szakadatlanul harsogtak a dudák, és egyre erősödött, terebélyesedett a förtelmes, nyávogó majombőgés.
— Na, én megyek — szólalt meg hirtelen Izja, és karjával védve fejét, kicsusszant a fülkéből.
Majdnem egy, a Város irányába száguldó kocsi alá került, amelynek platóján a dülöngél tartályok közt egy pillanatra felvillant a nyilvántartó eltorzult arca. Aztán Izja eltűnt, de előkerült Donald — kalapja elveszett, toprongyos volt, és tetőtől talpig mocskos —, egy pisztolyt dobott az ülésre, bemászott a kormánykerék mögé, indított, és az ablakon kihajolva tolatni kezdett.
Úgy tűnt, végre kialakul valamiféle rend: megszűnt a hisztérikus ordítozás, bőgtek a motorok, és az egész oszlop lassan araszolni kezdett visszafelé. Mintha még a kő- és üvegzápor is csillapodott volna. A páviánok ugráltak és rohangáltak a szeméthegy tetején, de lejjebb nem merészkedtek, csak kutyapofájukat hatalmasra tátva üvöltöztek, és szinte gúnyolódva a kocsik felé fordították a fényben csillogó hátsó felüket. A teherautó egyre jobban felgyorsult, a sárral teli gödörben megint megcsúszott, majd végre kiérve az országútra, Donald megfordult vele, csikorogva sebességet váltott, gázt adott, és az ajtót becsapva végre hátradőlt az ülésen. Előttük a ködben vörösen villogtak a teljes sebességgel távolodó kocsik hátsó lámpái.