Szecsuanban ennyi volt. De Csianghsziban például hét, sőt nyolc jüanra is fölment az ára.

Andrej végre kapcsolt, miről van szó. Hirtelen elfogta a vágy, hogy megérdeklődje, igaz-e, hogy ha ebédre hívnak vendégségbe egy kínait, köteles utána a házigazda veteményesében könnyíteni magán. Persze kényelmetlen lett volna megkérdezni.

— Hogy áll a dolog mostanában, azt nem tudom — folytatta Van. — Az utolsó időt már nem falun töltöttem… És miért számít nálatok értékesebbnek a professzoroké?

— Csak vicceltem — mondta Andrej bűntudatosan. — Ezzel a dologgal nálunk egyáltalán nem kereskednek.

— Dehogynem — szólalt meg Donald. — Maga még ezt sem tudja, Andrej.

— Maga pedig még ezt is tudja — vágott vissza Andrej.

Még egy hónappal ezelőtt is elkeseredett vitába bonyolódott volna Donalddal. Rettentően dühítette, hogy az amerikai rendre olyasmiket mesél Oroszországról, amikről neki, Andrejnek fogalma sincs. Akkoriban még szent meggyőződése volt, hogy Donald egyszerűen átveri, vagy a Hearst-féle rosszindulatú rágalmakat szajkózza. “Menjen már ezzel a Hearst-dumával” — legyintett. De aztán megjelent az a tökéletlen Izja Katzman, és Andrej felhagyott a vitával, csak magában fortyogott. Ördög tudja, honnan szedik ezt a sok sületlenséget. Azt, hogy rendre alulmarad a vitákban, azzal magyarázta, hogy ő maga ötvenegyből került ide, azok ketten meg hatvanhétből.

— Szerencsés ember maga — jelentette ki váratlanul Donald, feltápászkodott, és hátrament a vezetőfülkénél álló tartályokhoz.

Andrej vállat vont, igyekezett megszabadulni a szóváltás után maradt kellemetlen érzéstől, visszahúzta kesztyűjét, és nekilátott a bűzölgő szemét összekotrásának, hogy segítsen Vannak. Na és, ha nem tudom — füstölgőn magában. — Végül is miről van szó, az ürülékről. És te mit tudsz az integrálról? Vagy, mondjuk, a Hubble-féle állandóról? Ki állíthatja, hogy mindent tud?

Van éppen az utolsó adag szemetet borította bele a tartályba, amikor az utca felől feltűnt Kenszi Ubukata rendőr mokány alakja.