— Erre jöjjön — szólt vissza a válla fölött valakinek, majd két ujját sapkájához érintve üdvözölte Andrejt. — Üdvözlet, szemetesek!

Az utca sötétjéből egy lány lépett a sárga fénykörbe, és megállt Kenszi mellett. Nagyon fiatal volt, legföljebb húszéves, és apró termetű; a nem túl magas rendőrnek is alig ért a válláig. Durva gyapjúszálból kötött, széles gallérú kabátka és szűk, rövid szoknya volt rajta, sápadt, fiús arcából élesen rajzolódott ki vastagon kirúzsozott ajka, világos haja a vállára omlott.

— Ne féljen — mondta neki udvarias mosollyal Kenszi. — Ezek csak a mi szemétszállítóink. Ha józanok, teljesen veszélytelenek… Van — intette oda —, ez itt Selma Nagel, újonc. Az az utasítás, hogy nálad helyezzük el, a tizennyolcasban. Üres a tizennyolcas?

Van menet közben lehúzva kesztyűjét, odament hozzájuk.

— Üres — válaszolta. — Már régóta. Isten hozta, Selma Nagel. Én vagyok a házmester, Van a nevem. Ha bármire szüksége lenne, az ott a házmesterlakás, csak szóljon nekem.

— Hozd a kulcsot — szólt rá Kenszi. — Jöjjön, felkísérem — fordult a lányhoz.

— Nem kell — válaszolta az fáradtan —, egyedül megyek.

— Ahogy akarja — mondta Kenszi, ismét sapkájához érintve ujját. — Itt a bőröndje.

A lány átvette Kenszitől a csomagját, Vantól a kulcsot, biccentett, és fejét megrázva hátravetette szemébe hullott haját. Csak annyit kérdezett:

— Melyik lépcső?

— Az ott szemben — felelte Van. — A világos ablak alatt. Negyedik emelet. Nem éhes? Nem inna egy kis teát?

— Nem, nem kell semmi — válaszolta a lány, megint megrázta a fejét, és elindult egyenesen Andrej felé, cipősarka kopogott az aszfalton.

A férfi hátralépett, hogy utat adjon neki. Amikor a lány elment mellette, erős parfümillat csapott az orrába. Merőn bámult a lány után, amint az végighaladt a sárgás fénykörön.