Mialatt Kenszi mesélt, Andrej felkapaszkodott a platóra, segített Donaldnak elrendezni a tartályokat, felhajtotta és rögzítette a teherautó hátsó deszkáját. Leugrott, cigarettával kínálta Donaldot, és most már hárman álltak Kenszivel szemben, hallgatták, mit mesél. A magas, görnyedt Donald Cooper, kifakult kezeslábasában, hosszúkás arcán mély ráncok a szája körül, szögletes állat őszes, ritka sörte borította. Mellette a zömök, testes Van, akinek szinte nincs is nyaka, ócska, agyonfoltozott vattakabátban, széles, barna arcán, pisze orra körül jóindulatú mosoly, duzzadt szemhéja mögött sötéten csillog a szeme. És Andrejben hirtelen meleg hullámként áradt szét az öröm a gondolattól, hogy ezek a különböz országokból, sőt különböző időpontokból érkezett emberek összegyűltek itt, és egyetlen nagyon fontos ügyet szolgálnak, ki-ki a maga posztján.

— …Most már nagyon öreg — fejezte be a történetet Kenszi.

— És azt bizonygatja, hogy a legjobb nők, akiket valaha is ismert, az oroszok. A harbini emigráns asszonyok.

Elhallgatott, eldobta a csikket, és nagy gonddal eltaposta ragyogóra fényesített cipője talpával. Andrej szólalt meg:

— Ez nem lehet orosz. Selma, ráadásul Nagel.

— Igaz, svéd a lány — mondta Kenszi. — De ez mindegy is. Csak úgy eszembe jutott.

— Elég, induljunk — mondta Donald, és felkapaszkodott a vezetőfülkébe.

— Mondd, Kenszi — szólalt meg Andrej a kocsiajtóba kapaszkodva —, te mi voltál korábban?

— Ellenőr az öntödében, azelőtt meg a kommunális ügyek minisztere.

— Nem, nem itt, hanem odaát…

— Odaát? Ott a Hajakava Kiadó irodalmi szerkesztője voltam.

Donald begyújtotta a motort, az ócska teherautó rázkódni kezdett, felbőgött, sűrű, kék füstfelhőket eregetett.

— Nem ég a jobb oldali lámpa — ordította Kenszi.

— Már ősidők óta nem ég — üvöltötte vissza Andrej.

— Javítsátok meg! Ha még egyszer meglátom, megbüntetlek benneteket!