— Szépen a nyakunkra ültettek titeket.

— Mi? Nem hallom!

— Azt mondtam, banditákra vadássz, ne sofőrökre — próbálta Andrej túlkiabálni a motor dübörgését. — Mit kötsz bele a lámpánkba? Mikor eresztenek már szélnek benneteket, ti ingyenélők?

— Nemsokára — ordította Kenszi. — Már száz évet se kell rá várni.

Andrej öklével megfenyegette, búcsút intett Vannak, majd lerogyott Donald mellé az ülésre. A teherautó előrelendült, oldalával végigkarmolta a kapuboltozatot, kigördült a F utcára, élesen jobbra kanyarodott.

Kényelmesen elfészkelődve, hogy az ülésből kiálló rugó ne szúrja az ülepét, Andrej a szeme sarkából Donaldra sandított. Az amerikai mereven ült, bal keze a kormányon, jobbja a sebességváltón, kalapja a szemére húzva, éles állat előretolta, és teljes sebességre kapcsolt.

Mindig így vezetett, a “megengedett maximális sebességgel”, eszébe sem jutott fékezni a gödrök vagy kátyúk előtt, pedig minden zökkenésnél vadul dülöngéltek a platón a szemetestartályok, csörömpölt a rozsdás motorháztető, Andrej pedig, bármennyire igyekezett is kitámasztani magát a lábával, mindig felrepült, majd visszahuppant, természetesen arra az átkozott rugóra. Csakhogy máskor mindezt vidám szópárbaj kísérte, Donald most viszont hallgatott, keskeny ajkát szorosan összezárta, rá se nézett Andrejre. A megszokott zötykölődésben így volt valami baljóslatú.

— Mi van magával, Don? — bökte ki végül Andrej. — A foga fáj?

Donald kurtán vállat vont, nem válaszolt.

— Az utóbbi napokban mintha kifordult volna önmagából. Látom én. Talán akaratlanul megbántottam valamivel?

— Ugyan már, Andrej — bökte ki Donald, a foga közt szűrve a szót. — Nem maga tehet erről.

Andrej már megint valami rosszindulatot vélt kihallani ezekből a szavakból, valami bántót, sértőt: ugyan mit képzelsz, te kis senki, hogy tudnál te engem, a professzort megsérteni? De Donald újból megszólalt: