Az inga pengéje olyan borotvaéles, hogy attól Edgar Allan Poe rögvest fölhagyna az egésszel és fölcsapna szóló vándorkomédiásnak. Halk vhumm-vhumm nesszel leng, vékonyka időközszeleteket vágva finoman az örökkévalóság szalonnájából.

A Halál ellépdelt az óra mellett, be dolgozószobája sötét komorságába. Albert, a szolgája, már ott várt rá a törülközővel és a porolókkal.

— Jó reggelt, gazdám!

A Halál némán lecsüccsent óriási székére. Albert a szögletes vállakra terítette a törülközőt.

— Megint szép napunk van — jegyezte meg csevegve.

A Halál nem válaszolt.

Albert meglebbentette a fényesítő kendőt, és hátrahúzta a Halál csuklyáját.

ALBERT.

— Uram?

A Halál elővette a parányi arany időmérőt.

LÁTOD EZT?

— Igen, uram. Nagyon szép. Korábban sosem láttam ilyet. Kié?

AZ ENYÉM.

Albert tekintete oldalra fordult. A Halál íróasztalának egyik sarkán állt egy nagy időmérő, fekete keretben. Nem volt benne homok.

— Azt hittem, az a magáé, uram? — értetlenkedett.

AZ VOLT. ÉS MOST EZ AZ. NYUGDÍJAZÁSI AJÁNDÉK. MAGÁTÓL AZRAELTŐL.

Albert rámeredt a szerkezetre a Halál kezében.

— De… a homok, uram. Folyik.

ÚGY VAN.

— De az azt jelenti… úgy értem…?

AZT JELENTI, HOGY EGY NAP ELCSOROG AZ ÖSSZES HOMOK, ALBERT.

— Ezt tudom, uram, de… maga… azt hittem, az Idő olyasmi, ami csak másokkal történik, uram. Nem igaz? Nem magával, uram. — Beszéde végére Albert hangja már esengett.

A Halál levette a törülközőt, és fölállt.

GYERE VELEM!

— De maga a Halál, gazdám — mondta Albert, nyakatekerten rohanva a magas alak után, amely előre ment az előszobába, majd le a folyosón az istállóba. — Ez nem valamiféle tréfa, ugye? — tette hozzá reménykedve.