NEM A HUMORÉRZÉKEMRŐL VAGYOK ISMERT.

— Hát, zokon ne vegye, persze, hogy nem. De figyeljen, nem halhat meg, mert maga a Halál, saját magával kellene megesnie, olyan lenne, mint a saját farkába harapó kígyó…

MINDAZONÁLTAL MEG FOGOK HALNI. FÖLLEBBEZÉSNEK NINCS HELYE.

— De mi fog történni velem? — jajgatta Albert. Rettegés csillámlott szavain, mint fémforgácsok a kés élén.

LESZ EGY ÚJ HALÁL.

Albert kihúzta magát.

— Igazán nem hinném, hogy tudnék egy új gazdát szolgálni — jelentette ki.

AKKOR MENJ VISSZA A VILÁGBA! ADOK NEKED PÉNZT. JÓ SZOLGÁM VOLTÁL, ALBERT.

— De ha visszamegyek…

IGEN — bólintott a Halál. — MEG FOGSZ HALNI.

Az istálló meleg, lószagú homályában a Halál fakó lova fölnézett zabjáról és kicsit nyihogott üdvözlésképpen. A paripa neve Muci. Valóságos ló. A múltban a Halál próbálkozott tűzokádó táltosokkal és csontvázparipákkal, ám célszerűtlennek találta őket, különösen a tüzes táltosokat, amelyek hajlamosak voltak fölgyújtani saját almuk, aztán szégyenkezve álltak a közepén.

A Halál levette a nyerget akasztójáról és Albertra pillantott, aki épp lelkiismereti válságban szenvedett.

Sok ezer évvel korábban Albert inkább a Halál szolgálatát választotta a meghalás helyett. Valójában nem lett ettől halhatatlan. A valódi időt kitiltották a Halál birodalmából. Itt csupán az állandóan változó jelen volt jelen, de az nagyon sokáig tartott. Albertnak kevesebb mint két hónapja maradt a valóságos időből; úgy kuporgatta napjait, mintha aranyrudak lennének.

— Én, ööö… — kezdte. — Azaz…

FÉLSZ MEGHALNI?

— Nem mintha nem akarnék… úgy értem, én mindig… csak arról van szó, hogy az élet olyan szokás, amivel nehéz fölhagyni…