A Halál kíváncsian nézte; akképpen, ahogy az ember egy hátára esett s megfordulni képtelen bogarat figyel.

Végül Albert elnémult.

ÉRTEM — nyugtatta a Halál és leakasztotta Muci kantárát.

— De nem is tűnik aggódónak! Tényleg meg fog halni?

IGEN. NAGY KALAND LESZ.

— Az lesz? Maga nem is fél!

NEM TUDOM, HOGY KELL FÉLNI.

— Meg tudom mutatni, ha akarja — ajánlotta föd Albert.

NE. MAGAM SZERETNÉM MEGTANULNI. LESZNEK TAPASZTALATAIM. VÉGRE VALAHÁRA.

— Gazdám, ha elmegy, lesz-e egy…?

EGY ÚJ HALÁL FOG SZÜLETNI AZ ÉLŐK ELMÉJÉBŐL, ALBERT.

— Ó! — Albert megkönnyebbültnek látszott. — Történetesen nem tudja véletlenül, hogy milyen lesz?

NEM.

— Talán jobb lesz, ha én, érti, egy kissé kitakarítok, összeállítok egy leltárt, meg ilyesmik, nem?

JÓ ÖTLET — biztatta a Halál olyan kedvesen, ahogy csak telt tőle. — AMIKOR TALÁLKOZOM AZ ÚJ HALÁLLAL, ŐSZINTÉN BE FOGLAK AJÁNLANI NEKI.

— Ó! Akkor hát fog vele találkozni?

Ó, PERSZE. ÉS MOST MENNEM KELL.

— Mi, ilyen hamar?

ÚGY ÁM. NEM SZABAD IDŐT VESZTEGETNEM! — A Halál megigazította a nyerget, aztán megfordult és büszkén. Albert horgas orra elé tartotta a csöpp kis időmérőt.

NÉZD! VAN IDŐM. VÉGRE VALAHÁRA, VAN IDŐM!

Albert idegesen elhátrált.

— És most, hogy van, mit fog vele tenni? — tudakolta.

A Halál nyeregbe szökkent.

EL FOGOM MÚLATNI.

Javában folyt a buli. A zászló a „Istenec Hozátok Motolla 130 Paszar Éve” felirattal egy kissé lekonyult a hőségben. A dolgok odáig fajultak, hogy a puncson kívül már nem volt mit inni, a fura, sárga mártásban úszkáló, rendkívül gyanús tortillákon kívül már nem volt mit enni, és senki se bánta. A varázslók az olyan emberek kényszeredett vidámságával cseverésztek, akik egész nap látják egymást, és most egész este is.