Ennek az egésznek a közepén ücsörgött Motolla Alánk egy óriási pohár rummal, fején egy mókás sipkával. Csaknem könnyek között.

— Egy igazi Eltávozó muri! — folyton ezt motyogta. — Nem volt ilyen azóta, hogy a vén „Vakaró” Csanktalp Távozott El — a nagybetűk könnyedén csusszantak a helyükre — anno a, mm, Megfélemlítő, mm, Barna Delfin Évében. Azt hittem, mindenki megfeledkezett róluk.

— A Könyvtáros kikereste nekünk a részleteket — magyarázta a Kincstárnok, egy nagydarab orángutánra mutatva, aki épp megpróbált belefújni egy papírtrombitába. — Ő készítette a banánmártást is. Remélem, valaki hamarosan meg fogja enni.

Előrehajolt.

— Szedhetek neked még egy kis krumplisalátát? — kérdezte azon az emelt, lassú hangon, amit a gyengeelméjűekkel és az öregekkel való társalgásra szokás használni.

Motolla egyik remegő kezével tölcsért formált a füléhez.

— Mi? Mi van?

— Még! Salátát! Motolla?

— Köszönöm, nem.

— Akkor még egy kolbászt?

— Mi?

— Kolbászt!

— Azoktól egész éjjel rettenetes bélszelek gyötörnek — válaszolta Motolla. Egy pillanatig fontolgatta ezt, aztán kivett ötöt.

— Ööö — kiabálta a Kincstárnok. — Történetesen nem tudod, hogy mikor…?

— He?

— Mi? Kor?

— Fél tízkor — vágta rá Motolla, noha alig kivehetően.

— Hát, az remek — jegyezte meg a Kincstárnok. — Akkor az est hátralévő részében már, ööö, szabad leszel.

Motolla kotorászott tolószéke szárnyű mélyén, az ósdi párnák, szamárfüles könyvek és ősrégi, félig elszopogatott cukorkák temetőjében. Meglengetett egy kis, zöld kötésű könyvet és odanyomta a Kincstárnok kezébe.

A Kincstárnok megfordította. A borítóra ezeket a szavakat firkálták: Motolla Alánk Sajját Naptárjja. Egy darab szalonnabőrke jelölte az aznapi dátumot.

A Teendők alá ezt macskakaparták oda: Meghalni.

A Kincstárnok nem tudta megállni, hogy ne lapozzon tovább.