Például nem tudta, hogy egy nap varázsló lehet belőle és együtt a többi mágussal ki fog tenni egy pohár bort és egy süteményt és egy eléggé gyanús csirkepástétomot és egy papírcsákót…

…valaki másnak.

Kisfiúkorában vendégségeket is tartottak Disznóleséskor. Azok mindig egy bizonyos mintát követtek. Pont, amikor már az összes gyerek csaknem hány az izgalomtól, az egyik felnőtt majd hamiskásan megszólal: — Azt hiszem, hamarosan nagyon különleges látogatónk érkezik! — és, bámulatosan végszóra, az ablakon túlról disznókolompok gyanús csilingelése hallatszik és bejön…

…és bejön…

A Kincstárnok a fejét rázta. Valaki nagypapája álszakállban, hát persze. Valami derűs öregúr egy játékokkal teli puttonnyal, toporgással verve le a havat csizmájáról. Valaki, aki ad neked valamit.

Míg ellenben ma éjjel…

Persze, a vén Motolla alkalmasint másként fogja föl. Százharminc év után a halálnak valószínűleg van némi vonzereje. Alighanem ugyancsak kíváncsian várod, hogy kideríthetsd, mi jön ezután.

Az Arkrektor tekervényes anekdotája szaggatottan végéhez kacskaringózott. Az egybesereglett varázslók kötelességtudóan kacagtak, aztán megpróbálták megfejteni a viccet.

A Kincstárnok lopva az órájára pislantott. Most már húsz perccel múlt kilenc.

Motolla Alánk beszédet mondott. Hosszút, összefüggéstelent, csapongót, és folyton a régi szép időket emlegette, és úgy tűnt, az öreg azt hiszi, a körülötte lévők többsége olyan ember, aki valójában már vagy ötven éve halott, de ez nem számított, mert mindenkinek szokásává vált, hogy oda se hallgasson a vén Motollára.

A Kincstárnok nem tudta levenni szemét az órájáról. Annak belsejéből kihallatszott a pedál nyikorgása, ahogy a krampusz türelmesen taposott a végtelen felé.