Huszonöt perc telt el kilenc óta.

A Kincstárnok eltűnődött, hogyan kellene megtörténjen a dolog. Esetleg hallasz — Azt hiszem, hamarosan nagyon különleges látogatónk érkezik — patkócsattogást odakintről?

Ki fog ténylegesen nyílni az ajtó, vagy Ő áthatol rajta? Ostoba kérdés. Ő hírhedt a Rátermettségről, amivel bejut zárt helyekre — különösképp a zárt helyekre, ha logikusan végiggondolod. Zárd be magad bárhova, és az egész csak idő kérdése.

A Kincstárnok remélte, hogy Ő majd szabályosan fogja az ajtót használni. Az idegei már így is megfékezhetetlenül reszkettek.

A társalgás szintje süllyedt. Jó egynéhány másik varázsló, vette észre a Kincstárnok, szintén az ajtót lesi.

Motolla egy nagyon diszkréten táguló kör közepén tartózkodott. Valójában senki sem kerülte, csak egy látszólag véletlen browni mozgás mindenkit finoman elmozdított mellőle.

A varázslók képesek látni a Halált. És amikor meghal egy varázsló, a Halál személyesen jelenik meg, hogy áttessékelje a Másvilágra. A Kincstárnok elmerengett, vajon miért tekintik ezt előnyösnek…

— Nem tudom, mit néztek mindnyájan — jegyezte meg Motolla derűsen.

A Kincstárnok fölnyitotta az óráját.

A csapóajtó a tizenkettes alatt kivágódott.

— Nem tudná abbahagyni ezt az állandó megrázkódtatást? — vinnyogta a krampusz. — Folyton belezavarodok a számolásba.

— Bocsánat — sziszegte a Kincstárnok. Kilenc óra huszonkilenc perc volt.

Az Arkrektor előrelépett.

— Hát akkor, ágyő, Motolla — mondta megrázva az öregember pergamenszerű kezét. — Ez a régi hely nem lesz ugyanaz nélküled.

— Nem is tudom, hogy fogunk boldogulni — jelentette ki a Kincstárnok hálásan.

— Jó szerencsét a következő életben! — kívánta a Dékán. — Ugorj be valahányszor erre jársz és, izé, történetesen emlékszel arra, hogy ki voltál valaha!

— Ne kerülj minket, hallod? — tódította az Arkrektor.