Motolla Alánk nyájasan bólogatott. Semmit sem hallott abból, amit mondtak neki. Általános elvi alapon bólogatott.

A varázslók egy emberként szembe fordultak az ajtóval.

A csapóajtó a tizenkettes alatt újfent kivágódott.

— Csing, csing, csöng, csing — közölte a krampusz. — Csingli-lingi csöng, csing, csing.

— Mi? — fakadt ki a Kincstárnok meglepődve.

— Fél tíz — jelentette be a démon.

A varázslók Motolla Alánkhoz fordultak. Enyhén szemrehányónak látszottak.

— Biztosan jól vagytok? — kérdezte.

A másodpercmutató az órán nyikorgott tovább előre.

— Hogy érzed magad? — firtatta emelt hangon a Dékán.

— Soha jobban — válaszolta Motolla. — Van még valamicske abból a, mm, rumból?

Az egybesereglett varázslók nézték, ahogy jókora adagot tölt a serlegébe.

— Nem akarhatsz rákapni arra a pancsra — jegyezte meg a Dékán idegesen.

— Jó egészséget! — mondott áldomást Motolla Alánk.

Az Arkrektor ujjaival dobolt az asztalon.

— Mr. Alánk — szólalt meg — teljesen biztos benne?

Motolla kibújt a válaszadás alól. — Van még azokból a tortúrillákból? Nem mintha én az ilyet rendes ételnek nevezném — fejtegette. — Kemény kekszdarabokat iszapba mártogatni, mi abban a különös? De megennék egyet Mr. Himpeller híres húsos pitéiből…

Azzal meghalt.

Az Arkrektor varázslótársára pillantott, aztán lábujjhegyen odaóvakodott a tolószékhez és fölemelt egy kék eres csuklót, hogy pulzust keressen. Megrázta a fejét.

— Én is így akarok elmenni — állapította meg a Dékán.

— Micsoda, húsos pitékről motyogva? — csodálkozott a Kincstárnok.

— Nem. Későn.

— Várjunk csak! Várjunk csak — mondta az Arkrektor. — Nincs ez rendben, tudjátok. A hagyomány szerint a Halál maga toppan be egy varázsló halá…

— Talán sürgős dolga akadt — vágta rá kapkodva a Kincstárnok.