— Úgy van — értett egyet a Dékán. — Arra Chirm felé van valami komoly influenzajárvány, azt hallottam.

— És múlt éjjel jókora vihar is volt. Se szeri, se száma a hajótöréseknek, merem állítani — tetézte a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.

— És persze most tavasz van, amikor rengeteg a lavina a hegyekben.

— Meg a dögvész.

Az Arkrektor elgondolkozva simogatta a szakállát.

— Hmm — mondta.

A világ összes teremtménye közül egyedül a trollok hiszik azt, hogy az élőlények visszafelé haladnak az Időben. Ha a múlt látható és a jövő titkolt, ez azt jelenti, mondják ők, hogy nyilvánvalóan rossz felé nézel. Minden eleven hátulról előre halad át az életen. És ez roppant érdekes elképzelés, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy olyan faj találta ki, amely az idő nagy részét azzal tölti, hogy sziklákkal csapdossa fejbe egymást.

Bármelyik irány legyen is helyes, az Idő olyasmi, aminek az élőlények birtokában vannak.

A Halál levágtatott a tornyosuló, fekete felhőkön keresztül.

Most végre neki is van Ideje.

Élete legszebb percei.

Motolla Alánk bekukucskált a sötétségbe.

— Helló? — szólalt meg. — Helló! Van itt valaki? Hahó!

Távoli, elhagyatott sóhaj hallatszott, mint amilyen a szélé az alagút végén.

— Bújj elő, bújj elő, akárhol is vagy — mondta Motolla és hangja bolond vidámságtól reszketett. — Ne aggódj! Az igazat megvallva, alig várom már.

Összecsapta szellemkezét, és erőltetett lelkesedéssel dörzsölgette.

— Mozdulj már! Egyesek szeretnének új életet kezdeni! — tette hozzá.

A sötétség mozdulatlan maradt. Nem volt ott sem alak, sem hang. Csupán űr, forma nélkül. Motolla Alánk szelleme a sötétség felszínén folytatta útját.

Megrázta a fejét. — Fene vigye az ilyen mókát! Ez egyáltalán nincs rendben.

Egy darabig csak lézengett, aztán, mivel úgy látszott, semmi más nem vár rá, útnak indult az egyetlen otthon felé, amit valaha is ismert.