Azt mondta az egyik, bűntudatosan: Kinek? Nekünk?

Azt mondta az egyik: Ahol van egyéniség, ott van nézetkülönbség is.

Azt mondta az egyik: Igen. Igen. Nagyon is igaz.

Azt mondta az egyik: Na jó. De a jövőben jobban vigyázz!

Azt mondta az egyik: Akkor hát megegyeztünk?

Fölnéztek Azrael arcára, amely kirajzolódott az ég háttere előtt: Pontosabban maga volt az ég.

Azrael lassan bólintott.

Azt mondta az egyik: Jól van. Hol van ez a hely?

Azt mondta az egyik: A Korongvilág az. Ami egy óriási teknőc hátán halad az űrön keresztül.

Azt mondta az egyik: Ó, szóval az egyik olyan. Utálom őket.

Azt mondta az egyik: Már megint megtetted. Azt mondtad, „én”.

Azt mondta az egyik: Nem! Nem! Nem tettem! Sose mondtam azt, hogy „én”!… ó, a francba…

Lángba borult és elégett ugyanúgy, ahogy egy kis párafelhő ég el: gyorsan és maradék nélkül. Szinte azonnal megjelent egy másik. Külseje azonos volt elenyészett testvéréével.

Azt mondta az egyik: Ez szolgáljon tanulságul! Az egyéniséggé válás megszűnést jelent. És most… gyerünk!

Azrael nézte, ahogy tovalibbennek.

Nehéz olyan lény gondolatainak neszét venni, amely oly hatalmas, hogy hosszát a valóságos térben csupán a fénysebesség mértékével lehetne mérni. Ám Azrael elfordította irtóztató terjedelmét és szemével, amelyben elvesznének a csillagok, egy lapos világot keresett a sok miriád között.

Egy teknőc hátán. A Korongvilág —, világ és világok tükre.

Ez érdekesen hangzik. És, évmilliárdos börtönében, Azrael unatkozott.

És ez az a szoba, ahol a jövő beleömlik a múltba a most kalamajkáján keresztül.

Időmérők sorakoznak a falak mentén. Nem homokórák, jóllehet alakjuk ugyanolyan. Nem tojásfőző órák, mint amilyeneket szuvenírként megvehetsz, hozzáerősítve egy kis deszkalaphoz, rajta hetykén bevésve az általad kiválasztott üdülőhely neve olyasvalaki által, akinek pont annyi stílusérzéke van, mint egy lekváros fánknak.