Még csak homok sincs bennük. Hanem másodpercek, szünet nélkül átalakítva a lehetségest volttá.

És minden életfogytmérőn áll egy név.

És a szoba tele van az emberek élésének halk sziszegésével.

Képzeld magad elé a helyszínt…

És most add hozzá a kövön koppanó csont éles hangját, közeledőben.

Egy sötét alak halad át a látótéren és megy oda a sziszegő üvegholmi végtelen polcaihoz. Kipp, kopp. Itt egy üveg, amelynek fölső hasa csaknem üres. Csontujjak emelkednek és nyúlnak oda. Kiválasztják. Aztán újabbat. Kiválasztják. Még többet. Sokkal, sokkal többet. Kiválasztják, kiválasztják.

Mindez a napi munka. Vagyis az lenne, ha léteznének itt napok.

Kipp, kopp, a sötét alak türelmesen jár-kel a sorok között.

És megáll.

És tétovázik.

Mert van itt egy kicsiny arany időmérő, nem nagyobb egy karóránál.

Tegnap még nem volt itt, azaz nem lett volna itt, ha léteznének itt tegnapok.

Csontos ujjak zárulnak rá és tartják föl a fénybe.

Van rajta név, apró nagybetűkkel.

A név pediglen ez: HALÁL.

A Halál letette az életfogytmérőt, aztán újra fölvette. Az idő homokszemcséi máris átfolytak. Kísérletképpen megfordította, hátha. A homok folytatta a csordogálást, csak most fölfelé. A Halál valójában nem is számított másra.

Ez az jelenti, hogy még ha léteznének is itt holnapok, nem lesz egy se. Többé nem.

Valami mozgás érződött mögötte a levegőben.

A Halál lassan hátrafordult és megszólította a levegőben bizonytalanul remegő alakot.

MIÉRT?

Az alak megmondta neki.