— Ott minden bizonnyal tényleg nagyon jó lehet — szólalt meg a legfiatalabb.

— Ó? Miért?

— Mer’ soha senki nem akar visszajönni.

Míg ellenben a legvénebbek a Korongvilágon a híres Számoló Fenyők, amelyek pont a magas Kostető-hegység örökös hóhatárán nőnek.

A Számoló Fenyő példázza a kölcsönvett evolúció kevés ismert esetének egyikét.

A legtöbb faj elvégzi saját fejlődését, menet közben ókumlálja ki a dolgot, ami pontosan az a módszer, amit a Természet szándékolt. És ez az egész roppant természetes meg szerves meg összhangban áll a világmindenség titokzatos körforgásával, amely azt hiszi, hogy semmi sem ad olyan jól egy fajnak erkölcsiséget — és egyes esetekben gerincet —, mint az évmilliókig tartó, igazán csalódást keltő „próba és tévedés” módszer.

Ez alkalmasint rendben is van a faj szempontjából, ám a ténylegesen belekeveredett egyének szemszögéből igazi disznóság, vagy legalábbis egy kicsi, rózsaszín, gyökérevő csúszómászó, amely talán egy szép napon igazi disznósággá fejlődik.

Ezért a Számoló Fenyők elkerülték ezt az egészet azzal, hogy hagyták, más növények végezzék el helyettük az evolúciójuk. A Korongon bárhol földet érő fenyőmag a morfikus rezonanciának köszönhetően azonnal rátalál a leghatékonyabb helyi genetikus kódra, azzá nő, ami a legjobban illik a talajhoz és az éghajlathoz, és rendszerint sokkal jobban csinálja, mint maguk az őshonos fák, amelyeket általában kitúr.

A Számoló Fenyőket azonban az teszi különösképp figyelemreméltóvá, ahogyan számolnak.

Homályosan tudatában lévén annak, hogy az emberek megtanulták az évgyűrűk megszámolásával megállapítani egy fa korát, az eredeti Számoló Fenyők úgy döntöttek, hogy emiatt vágják ki az emberek a fákat.

Egyetlen éjszaka leforgása alatt minden Számoló Fenyő átigazította genetikus kódját, hogy megjelenjen törzsén, körülbelül szemmagasságban, halvány számokkal, a pontos kora. Egy éven belül csaknem a kipusztulásig kivágta őket a díszes házszámtábla-ipar, s csupán néhányan maradtak meg nehezen megközelíthető területeken.