Ebben a csoportban a hat Számoló Fenyő épp a legvénebbet hallgatta, amelynek göcsörtös törzse kinyilvánította róla, hogy harmincegyezer-hétszázharmincnégy éves. A beszélgetés tizenhét éve zajlott, ám nemrégiben fölpörgették.

— Emlékszem arra, amikor ez az egész még nem csupa rét volt.

A fenyők elnéztek ezer mérföldre a táj fölött. Az égbolt villózott, mint egy rossz trükk az időutazásfilmekben. Hó jelent meg, egy szempillantásig ott maradt, majd elolvadt.

— Akkoriban mi volt itt? — érdeklődött a legközelebbi fenyő.

— Jég. Már ha ezt jégnek lehet nevezni. Valaha rendes gleccsereink voltak. Nem az a jég, ami manapság előfordul, egyik évszakban itt, a következőben sehol. Az a jég örökké itt lebzselt.

— Mi történt vele?

— Eltávozott.

— Hova távozott?

— Ahova a dolgok elmennek. Mindig minden elrohan.

— Hű! Ez aztán kemény volt.

— Mi volt kemény?

— Az a tél épp most.

— Ezt te télnek nevezed? Amikor csemete voltam, olyan telek…

Azzal a fa eltűnt.

Két évnyi döbbent csönd után megszólalt a csoport egyik tagja:

— Csak úgy elment! Egy pillanat alatt! Egyik nap még itt volt, a másikon már nem!

Ha a többi fa ember lett volna, most toporogtak volna.

— Megesik, fiam — jelentette ki egyikük megfontoltan. — Biztos lehetsz benne, hogy egy Jobb Helyre

A fiatal fa, amely mindössze ötezer-száztizenegy éves volt, megkérdezte:

— Miféle Jobb Helyre?

— Nem vagyunk biztosak benne — válaszolta a liget egyik tagja. Kényelmetlenül megrezzent az egyhetes szélviharban. — De azt gondoljuk, hogy valami köze van hozzá… a fűrészpornak.

Mivel a fák képtelenek voltak akárcsak észlelni is bármilyen eseményt, amely egy napnál rövidebb ideig tartott, sosem hallották meg a fejszék csattogását.