Tej Eron odalépett a számítógéphez.

— Minden kifogástalan — mondta néhány perccel később. — Ez a Cor Serpentis, vagy ahogy a régi arab csillagászok nevezték: Unuk al Haj — a Kígyó Szíve.

— De hol van a legközelebbi szomszédja? — kérdezte Kari Ram.

— Eltakarja előlünk a főcsillag. Látja: K-nulla a színképe. Mifelőlünk nézve éppen teljes fogyatkozás van — felelte Tej.

— Húzza szét minden vevőkészülék védőlemezét! — rendelkezett a parancsnok.

A kozmosz feneketlen sötétsége vette körül őket. Még mélyebbnek látszott attól, hogy balra és hátul narancssárga tűzként ott égett a Kígyó Szíve, és homályba borított minden csillagot, a Tejutat is.

Csak lent ragyogott fehér lánggal egy csillag, mintha vitába szállna vele.

— A Kígyó Epszilonja egészen közel van — jegyezte meg hangosan Kari Ram.

A fiatal asztronavigátor ki akarta vívni a parancsnok helyeslését, de Mut Ang szótlanul nézett jobbra, ahol tiszta fehér fényével minden mástól elütve ragyogott egy távoli csillag.

— Oda repült a „Nap”, az én előző űrhajóm — szólalt meg lassan a parancsnok, amikor megérezte a háta mögött a várakozó hallgatást —, új bolygókra…

— Akkor ez az Alfekka az Északi Koronában?

— Igen, Ram, vagy ha az európai nevét akarja: a Gemma… De ideje munkához látni! — Felkeltsük a többieket? — kérdezte készségesen Tej Eron.

— Minek Végzünk még egy-két pulzációt, ha meggyőződünk arról, hogy szabad az út — válaszolta Mut Ang. — Kapcsolják be az optikai és rádióteleszkópokat, ellenőrizzék az emlékezőgépek beállítását. Tej, kapcsolja be az atommotorokat! Egyelőre azokkal haladunk tovább! Fokozza a sebességet!

— A fénysebesség hathetedéig?

Tej Eron a parancsnok néma bólintására gyorsan elvégezte a szükséges műveleteket. A csillagközi űrhajó meg sem rezdült, amikor vakító, szivárványszíne láng lobbant fel a képernyők egész koszorúján, és teljesen elhomályosította a gyöngébb csillagokat a szikrázó Tejút alatt. E csillagok közt volt a földi Nap is.