— Van néhány óránk, amíg a műszerek elvégzik a megfigyeléseket, és befejezik a program négyszeres ellenőrzését — mondta Mut Ang. — Ennünk kell, aztán mindegyikünk visszavonulhat, és pihenhet egy keveset. Majd én váltom fel Karit.

Az űrhajósok kimentek a központi kormányhelyiségből. Kari Ram átült a műszerasztal közepénél levő forgó karosszékbe. Az asztronávigátor elzárta a hátsó képernyőket, úgyhogy a rakétamotorok lángja eltűnt.

A tüzes Kígyó Szíve azonban vakmerő villanásokkal továbbra is ott csillogott a műszerek közömbösen fénylő felületén. Az elülső lokátor korongja feneketlen fekete kút maradt, de ez nem zavarta az asztronavigátort, hanem örömet szerzett neki. Azok a számítások, amelyek hatévi munkájába kerültek a Föld leghatalmasabb elméinek és kutatógépeinek — hibátlannak bizonyultak.

Ide, a világűrnek ebbe a csillaghalmazoktól és sötét felhőktől mentes széles folyosójába irányították a Tellurt — a Föld első pulzációs csillagközi űrhajóját. A nulla-térben közlekedő csillagközi űrhajóknak ezt a típusát arra szánták, hogy a Tejútnak sokkal nagyobb mélységeit érje el, mint az addigi atomrakétás, anamezonos űrhajók, amelyek a fénysebesség öthatodával és hathetédével repültek. A pulzációs űrhajók az idő összesűrítésének elve alapján működtek, és ezerszerte gyorsabbak voltak. De ezeknek megvolt az a veszélyes tulajdonságuk, hogy a pulzáció pillanatában nem lehetett kormányozni őket. Az emberek is csak egy hatalmas mágneses mező belsejébe rejtőzve, öntudatlan állapotban tudták elviselni a pulzációt. A Tellur lökésszerűen haladt, miközben minden alkalommal gondosan tanulmányozta, szabad-e az út a következő pulzáció előtt.

A Tellurnak az volt a feladata, hogy a Kígyó mellett, a Tejút — csillagoktól szinte teljesen mentes — térségében eljusson a Herkules csillagképbe a széncsillaghoz.