Kari Ram megrezzent.
— Nem tudtam, hogy maga is kedveli a régi zenét — szólt mosolyogva az űrhajó parancsnoka. — Ez a románc legalább ötszáz éves!
— Én egyáltalán nem tudok semmit! — kiáltott fel az asztronavigátor. — Én a mi űrhajónkra gondoltam. Meg arra, hogy mikor térünk vissza…
A parancsnok elkomolyodott.
— Még csak az első pulzációt végeztük el, és már a visszatérésre gondol?
— Ó, nem! Különben miért törekedtem volna, hogy az útra kiválasztottak közé kerüljek? Csak úgy felötlött… hiszen mire visszatérünk a Földre, ott már hétszáz év telik el, és jóllehet az átlagos emberi életkor megkétszereződött, testvéreinknek már a dédunokái is halottak lesznek…
— Eddig talán nem tudta?
— Dehogynem tudtam — folytatta makacsul Ram. — De valami más jutott eszembe. — Értem. Utunk látszólagos hiábavalósága?
— Igen! Még a Tellur feltalálása és megépítése előtt hagyományos rakétaűrhajók indultak a Fomalhautra, a Capellára meg az Arcturusra. A Fomalhautra küldött expedíciót két év múlva várják vissza — már eltelt ötven esztendő. De az Arcturusról meg a Capelláról csak negyven-ötven év múlva jönnek meg az űrhajók, hisz ezek a csillagok tizenkét, illetve tizennégy parszek távolságra vannak. De most már pulzációs űrhajókat építenek, amelyek egy pulzációval eljuthatnak az Arcturusra. Mialatt mi ezt a repülést végezzük, az emberek végleg legyőzik az időt, vagy ha úgy tetszik, a teret. Akkor a mi földi űrhajóink sokkal messzebbre elhatolnak, mint mi, úgyhogy mi elavult és hasznavehetetlen adatok terhével megrakodva térünk haza…
— Mi úgy jöttünk el a Földről, ahogy az életből eltávoznak a halottak — mondta lassan Mut Ang —, és a fejlődésben elmaradva, a múlt csökevényeivel térünk vissza.