— Le akar menni a teknőbe, és „kicsit körülnézni” — mondta Londonnak, félig kérdő hangsúllyal, félig csúfolódva a vakmerő önkéntesen. Londonnak a szeme se rebbent. Gosse felállt, lerakta a fejhallgatót, a kartográfhoz lépett, és mint egy rolettát, lehúzta a Titán északi féltekéjének nagy térkép ét. Két vastag vonalra mutatott, amelyek a rétegvonalakkal szeldelt, sárgalila háttéren kanyarogtak.

— Mi itt vagyunk. Innen a Grálig légvonalban száztíz mérföld. Ezen a régi útvonalon, a feketén, száznegyvenhat. Négy embert vesztettünk itt el, amikor a Grált még betonozták, és csak nálunk lehetett leszállni. Akkoriban hipergolmeghajtású dízelpedipulátorokat használtunk. Tartós szép idő, az itteni körülményekhez képest. Két csapat gép sértetlenül eljutott a Grálba. Aztán egyetlen napon négy járótorony tűnt el. A Nagy Teknőben. Ebben a bevonalkázott körben. Nyomtalanul.

— Tudom — jegyezte meg a pilóta. — Tanultam. A négy ember nevét is tudom. Gosse ujjával arra a helyre bökött, ahol a fekete útvonalból dél felé elágazik a piros kerülő út.

— Meghosszabbították az utat, de senki sem tudta, meddig terjed a veszélyes terep. Geológusokat küldtek oda. Küldhettek volna fogorvosokat is. Azok is lyukszakértők. Egyetlen bolygón sincsenek vándorgejzírek, de itt vannak. Az a kék ott északon a Mare Hynicum. Mi és a Grál mélyen bent a szárazföldön vagyunk. Csakhogy ez nem szárazföld. Ez egy szivacs. A Mare Hynicum azért nem önti el a teknőt itt miköztünk és a Grál között, mert az egész part egy fennsík. A geológusok kijelentették, hogy ez az úgynevezett kontinens Fennoskandia balti pajzsához hasonlít.

— Tévedtek — szögezte le a pilóta. Hosszabb előadás ígérkezett. Letette sisakját a sarokba, elhelyezkedett egy fotelban, és két kezét illedelmesen összetette, mint egy jó tanuló. Nem tudta, vajon Gosse most az utat ismerteti vele, vagy el akarja rémíteni, de a helyzet meglehetősen kedvére volt.