— Mire jó ez? — kérdezte dühösen Gosse a felé fordított, széles háttól. — Mondhatom, segítőkész vagy!

— Te meg vajszívű barát vagy. Minek adtad oda Pirxnek azt a gépet?

— Muszáj volt. Szavát adta.

London hátrafordult, egy lábossal a kezében.

— Öregem, légy észnél. Szavát adta! Az ilyen, ha megígéri, hogy utánad ugrik a vízbe, akkor betartja a szavát. És ha szavát adja, hogy végignézi, amikor megfulladsz, akkor is utánad ugrik. Nincs igazam?

— Igazad van, de az ésszerűség, az nem számít?! — védekezett Gosse immár meggyőződés nélkül. — Hogyan segíthetne rajtuk ez a fiú?

— Nyomukra akadhat. Visz egy sugárágyút.

— Na jó, hagyd abba! Inkább meghallgatom a Grált. Hátha van valami hírük.

Még messze volt az este, de sötét felhők kavarogtak a torony kivilágított gombája körül. London az asztalnál sürgölődött, Gosse pedig egyik cigarettáról a másikra gyújtva, fejhallgatóval a fülén, figyelte a Grál-bázis meddő fecsegését a lánctalpas járművekkel, amelyeket a helikopterek viszszatérése után kiküldtek. Közben a pilótán járt az esze. Nem túlságosan is készségesen, minden kérdés nélkül változtatott irányt, hogy náluk szálljon le? Egy huszonkilenc éves űrhajóparancsnok, hosszújáratú kozmikus jogosítvánnyal, nem is lehet másmilyen, csak határozott és lelkes. Különben nem vitte volna máris ilyen sokra. Vakmerő fiatalságát csábítja a veszély. Ha ő, Gosse, hibás valamiben, az csak némi feledékenység. Ha megkérdezte volna, ott van-e Killian a fedélzeten, akkor ez az űrhajó már a Grál gondja lenne. Gosse parancsnok, aki húsz órája nem aludt, nem is ébredt tudatára, hogy gondolatban akaratlanul már el is temette a jövevényt. Mi is a neve? Tudta, de elfelejtette, és ezt a közelgő öregség jelének érezte. Megnyomott egy gombot a bal oldali monitoron. Zöld sorokban szöktek elő a betűk:

ŰRHAJÓ: HELIOS, II. OSZTÁLYÚ TEHERHAJÓ ANYAKIKÖTŐ: SYRTIS MAJOR PARANCSNOK PILÓTA: ANGUS PARVIS MÁSODPILÓTA: ROMÁN SINKO