Kóbor kisétált a Nagy házból a mezőre. Fehér köpenyét levetette, hiszen a nap már delelőre járt. A barna domboldalon szántó földművelő fölemelt kézzel üdvözölte őt, és Kóbor ugyanígy válaszolt neki. Apró madárkák röppentek föl a levegőbe énekelve. A laposokon és az út szélén éppen bontogatta szirmait a csillagvirág. Fönt, a magasban egy kánya rajzolt széles ívet a kék égre. Kóbor fölnézett rá, és üdvözlésre emelte a kezét megint. A madár szélnek feszített szárnytollakkal csapott le, és egyenesen a kinyújtott karra szállt, sárga karmaival, megkapaszkodva. Nem karvaly volt, hanem Kútfő vadászsólyma vagy fehér-barna csíkozású halászsas. Egyik csillogó, aranysárga szemét a főmágus felé fordította, csattintott egyet erős, kampós csőrével, azután mindkét aranyszemét a férfira meresztette.

— Vakmerő — szólította meg a mágus a Teremtés nyelvén.

A nagy madár meglendítette a szárnyát, kifeszítette farktollait, úgy nézett rá.

— Menj hát, fivérem, te rettenthetetlen!

A közeli domboldalon, a tiszta ég alatt munkálkodó szántóvető megállt, hogy jobban lássa őket. Egyszer, a múlt őszön már látta, amint a főmágus karjára leszáll egy vadmadár, azután hirtelen eltűnt az ember, és csak annyit látott, hogy két karvaly emelkedik a magasba a szelek szárnyán.

Ezúttal elváltak egymástól: a madár fölröppent a magasba, a férfi pedig továbbsétált a tocsogó réten.

Elérkezett az ösvényhez, amely a Lappangó ligethez vezetett. Ez az út mindig egyenesen haladt, mit sem törődve az idő és a környező világ változásaival, s most is hamarosan elvezette a mágust a fák árnyékába.

Némelyik törzs hihetetlenül hatalmas volt. Ezeket látva bárki elhihette, hogy a liget sohasem mozdul a helyéről. Éveiktől megszürkült emléktornyoknak tűntek a fák. Gyökereik akár hegyeket is elbírhattak volna. A legöregebbeknek ritkás volt a koronája, száraz ágaik kuszán meredeztek a magasba. E fák sem voltak halhatatlanok. A vének között erőteljes, dús lombú fiatal fák törtek fölfelé, legalul pedig egy kölyöklánynál nem magasabb, gyér lombú sarjak hajladoztak.