— Ajtónálló mester!

Kortalan, apró emberke bújt elő. Nem volt fiatal, így bárki öregnek szólíthatta volna, de igazán ez a szó sem illett hozzá. Arca száraz és érett elefántcsontszínű volt, kellemes mosolya hosszú árkokat vésett, arcába.

— Mit óhajtasz, Kóbor? — kérdezte.

Egyedül voltak, és ő egyike volt a világ azon hét emberének, akik ismerték a főmágus igazi nevét. Azért szólította így. A többi hat Kútfő Névmestere, azután Oromon, a hallgatag Re Albiból, a varázsló, aki Gont hegyén sok évvel ezelőtt maga adta neki ezt a nevet, azután Gont Fehér úrnője, Tenar, a gyűrű lánya, egy Eszteriol nevű varázsló Szikesről, ugyanonnan egy ácsmester felesége, három gyermek anyja, Jarró, akinek fogalma sem volt a varázslásról, de más tekintetben rendkívül bölcs asszony volt, és végül a Szigetvilág túlsó végén, legnyugatibb részén két sárkány: Orm Embar és Kalesszin.

— Ma este össze kell ülnünk — folytatta a főmágus. — Én elmegyek a Formamesterért, és üzenek Kurremkarmerruknak, hogy tegye félre könyveit, tanítványainak adjon ma este pihenőt és csatlakozzon hozzánk, ha nem is testben, de lélekben. Szólnál a többieknek?

— Szívesen — mondta az ajtónálló, és eltűnt. A főmágus maga is láthatatlanná vált, csak a szökőkút locsogott tovább, derűsen és fáradhatatlanul a kora tavaszi napsütésben.

Kútfő Nagy Házától kissé nyugatra, néha valamelyest délre volt látható általában a belső liget. Nem volt rajta a térképeken, és út sem vezetett hozzá, csak azok számára, akik ismerték a titkos ösvényt. Látni ugyan láthatták a tanítványok, a város lakói, sőt a parasztok is, de mindig csak bizonyos távolságból.

Magas facsoport volt, lombjai között aranyos csillogással, még így, tavasz idején is. A legtöbben — a növendékek, a városlakók és földművelők — úgy vélték, hogy a liget valami titokzatos módon változtatja a helyét. Persze tévedtek, hiszen az erdőcske nem mozdult sehová. Gyökerei maguk a létezés gyökerei. Minden más mozgásban volt rajta kívül.