A fák alatt az ősidők óta lehullott avartól puha és gazdag volt a föld. Páfrányok és mindenféle bozót tenyészett rajta, de másféle fa nem nőtt egy szál se, csak ez, amelynek nem is volt neve a Szigetvilág köznyelvén. Az ágak árnyékában földszagú és friss volt a levegő, íze, akár a legtisztább forrásé.

Egy, sok évvel ezelőtt kidőlt gigászi fa odvában Kóbor rálelt az ott lakozó Formamesterre, aki sohasem jött ki üregéből, vagy legalábbis nagyon ritkán. Haja vajsárga volt, lévén nem a Szigetvilágból való. Miután Vandór-Akbé gyűrűje ismét összeforrt, a kargádi barbárok alábbhagytak betöréseikkel, békét, sőt egynémely kereskedelmi megállapodásokat is kötöttek a Belső földekkel. Nem voltak barátságos emberek, inkább elzárkózók. Olykor-olykor azonban egy fiatal harcos vagy valami kalmárfi magától eljött nyugatra, kalandvágyától űzve vagy a varázslómesterségre kíváncsian. Ilyenként érkezett a Formamester is tíz esztendővel ezelőtt, kardot és vörös köpenyt viselő ifjú vadember Karego-Átról. Egy esős reggelen lépett Gont földjére, és darabos köznyelven így szólt az ajtónállóhoz rideg hangon: „Tanúni gyüttem!”

Most pedig itt állt a fák alatti zöldarany fényben, magas, sápadt, kesehajú férfi, különös zöldes szemekkel: az egész Szigetvilág formamestere.

Lehet, hogy ő is tudta Kóbor igazi nevét, de ha így volt is, sohasem említette. Némán üdvözölték egymást.

— Mit szemlélsz éppen? — kérdezte a főmágus, mire a másik így felelt:

— Egy pókot.

A tisztáson, két magasba törő, erős fűszál között egy pók feszítette ki hálóját, finoman felfüggesztett kör alakjában. Az ezüstös fonalakon megcsillant a napsugár. Középen lapult a szövőmester. Szürkésfekete pötty, nem nagyobb egy szembogárnál.