— Lám, ő is formamester — mondta Kóbor, a művészi hálóra pillantva.

— Nos, mi a baj? — kérdezte a fiatalabbik férfi. Közben úgy látszott, mintha a fekete közepű kerek háló figyelmesen nézte volna őket.

— A háló, amit mi szőttünk, emberek — felelte Kóbor.

Ebben az erdőben nem szólt madárdal. A déli verőfényben a csönd és a forróság uralkodott. Körülöttük sorakoztak a fák és árnyaik.

— Hír jött Narveluénből és Rosszánról. Ugyanaz a hír.

— Dél és délnyugat; észak és északnyugat — mormolta a Formamester le sem véve szemét a pókhálóról.

— Eljövünk ide ma este. Ez a lehető legjobb tanácskozóhely.

— Nekem nincs tanácsom — nézett ezúttal Kóborra a mester. Zöldes szemében mély hidegség. — Félek — folytatta. — Itt van a félelem. Itt lent, a gyökerek között.

— Valóban — dünnyögte Kóbor. — Le kell néznünk a források mélyére, azt hiszem. Túl sokáig élveztük a napsütést, abban a békében ringatózva, amelyet a gyűrű összeforrasztása hozott el nekünk. Apró dolgokkal játszadoztunk, sekély vizeken halásztunk. Ma este meg kell kérdeznünk a Mélyet. — Ezzel magára hagyta a Formamestert, aki továbbra is csak azt a kis pókot figyelte a napsütötte fűszálak között.

A liget szélén, ahol a hatalmas fák lombjai kinyúltak a közönséges föld fölé, letelepedett, hátát egy vaskos gyökérnek vetette, varázsbotját keresztülfektette a térdén. Behunytába szemét, mintha pihenne, és elküldte lelkének üzenetét, túl Kútfő hegyein és völgyein, a messzi északra, arra a tenger nyaldosta szirtfokra, ahol a magányos torony dacolt az idővel.

— Kurremkarmerruk — szólalt meg a szelleme, mire a Nevek mestere fölemelte tekintetét a gyökerek és füvek, levelek és magvak, szirmok és virágok vastag könyvéről, amelyből éppen tanítványainak olvasott föl, és így szólt:

— Itt vagyok, uram.

S a magas termetű, vékony öregember, sötét csuklyája alól elővillantva ősz hajkoronáját, figyelmesen hallgatott. A növendékek kihúzták magukat a toronyszobában sorakozó írópultjaik mögött, rápillantottak, majd egymásra néztek.