Kútfő fővarázslói azonban még azokon a földeken járva is hívek maradtak esküjükhöz, és betartották a törvényt, ahol nem is volt király. Kútfőn minden úgy történt, és mindent úgy csináltak, ahogy már évszázadok óta megszokták. Ez a hely, úgy tűnt, mentes minden gondtól, s a Nagy Ház visszhangos udvarain és hosszú folyosóin vidáman, gyöngyözve csengett a nebulók kacagása. Arren segítőtársa az iskolában egy testes legény volt. Köpenyének nyakában ezüstkapocs, annak jeleként, hogy már kinőtt a növendéksorból, már varázslónak számít, aki azért tanul csak tovább, hogy elnyerhesse varázspálcáját. Vakszerencse volt a neve. „Azért — magyarázta —, mert a szüleimnek már volt hat lánya, s atyám azt mondta, hogy a hetedik gyerek legyen a vakszerencséé, a sorssal ujjat húzva.” Kellemes pajtás volt, éles eszű és gyors nyelvű. Más alkalommal Arren örömét lelte volna jó kedélyében, de most túlságosan is gondterhelt volt. Társa nem sokat törődött ezzel. Vakszerencse, pusztán azért, hogy feladatának s így saját magának fontosságát bizonyítsa, a természetes vágy hatására kezdte kihasználni a vendég nyilvánvaló szórakozottságát. Mesélt neki mindenféle furcsa történeteket az iskoláról, aztán a nyomaték kedvéért különleges hazugságokkal is traktálta.

Arren mindenre csak annyit válaszolt: „ó, igen”, vagy „értem”, míg Vakszerencse fejedelmi idiótának nem nézte végül.

— Itt persze nem is főznek igazából — magyarázta védencének a nagy kő tűzhelyek mellett elhaladva, ahol csak úgy csengtek-bongtak a rézedények, csattogtak az aprítókések, és betöltötte a levegőt a szemfacsaró hagymaillat. — Ez csak a látszat kedvéért van mind. Azután elmegyünk a refektóriumba, és mindenki olyan eledelt varázsol magának, amire kedve szottyan. Ezért aztán mosogatni sem kell.

— Ó, igen, értem — felelte Arren udvariasan.

— Persze az új növendékek, akik még nem ismerik igazán a szükséges varázsigéket, alaposan lefogynak az első hónapokban.