Azután csak belerázódnak valahogy. Van itt egy fiú Enyhelyből, aki minduntalan sült csirkével próbálkozik, de még sohasem sikerült neki más, mint kukoricamálé. Úgy látszik, a varázsigéivel sohasem mászik már ki a puliszkásfazékból. Igaz, tegnap sikerült neki egy ványadt füstölt hal is mellé. — Vakszerencse már belefáradt az igyekezetbe, hogy kiváltsa vendége megrökönyödését. Föladta hát a dolgot, és elhallgatott.

— Honnan… melyik vidékről való a főmágus? — kérdezte a vendég, ügyet sem vetve arra a nagyszerű galériára, amelyen éppen átsétáltak, s amelynek falait, boltíves mennyezetét az ezerlevelű fa gyönyörű vésetei borították.

— Gontról — felelte Vakszerencse. — Falusi kecskepásztor volt ott gyerekkorában.

E nyílt és közismert tény hallatán a rosszáni fiú értetlen hitetlenséggel fordult kísérőjéhez.

— Kecskepásztor?

— Éppen úgy, mint Gont legtöbb lakója, aki éppen nem kalóz vagy vajákos. De azt nem mondtam, hogy most is kecskepásztor lenne, megértetted?

— De hogy lehet egy pásztorgyerekből főmágus?

— Ugyanúgy, mint egy hercegfiből! Úgy, hogy idejön Kútfőre, túltesz mindegyik mesteren azzal, hogy visszalopja a gyűrűt Atuanból, végighajózik a Sárkányok útján, és hogy ő a legnagyobb varázsló Vandór-Akbé óta — hogyan másképp?

Az északi ajtón léptek ki a galériából. A frissen szántott domboldalra, Alkány város tetőire és kikötő öblére rátelepedett a napsütéses, meleg délután. Megálltak, és tovább beszélgettek az udvaron.

— Persze, mindez már jó régen történt — folytatta Vakszerencse. — Nem sokat tett azóta, hogy ő lett a főmágus. Ez mindig így van. A főmágusok csak üldögélnek itt Kútfő szigetén, és gyönyörködnek az egyensúlyban, gondolom. Különben is nagyon öreg már.

— Öreg? Hát hány éves?

— Ó, lehet már negyven- vagy tán ötvenéves is.