— Így igaz, s aki ezt megtehetné, nem lehet Gázlór vagy Narveluén szülötte — folytatta a Változtató. — Annak itt kellene lennie Kútfő kapui előtt, ám akkor a világ vége is csak karnyújtásnyira lenne tőlünk. De ilyen csapás még nem közeleg felénk.

— Valami baj azért mégiscsak van — mondta valaki, mire minden tekintet felé fordult. A széles mellkasú, tölgyfakeménységű férfi ott ült a tűzhely mellett, lágy, őszinte hangja úgy zendült, mint a nagyharang zúgása. Ő volt a Dalnokmester. — Hol van a király, aki elfoglalhatná Enyhely trónusát? Nem Kútfő a világ közepe! Az a torony az, amelynek csúcsán Vandór-Akbé kardjának pengéje villog, amelyben Szeriád, Akambar fiának, Maharion utódjának trónja áll. A világ szíve immár nyolc évszázada üres. Kezünkben a korona, de nincs királyunk, aki viselné. Megleltük az elveszett rúnát, a királyok rúnáját, a béke jelét egybeforrasztottuk, de vajon helyreállt-é maga a béke? Üljön király a trónuson, s akkor szent lesz a béke, a bűbájosok a legtávolibb végeken is háborítatlan elmével űzhetik mesterségüket, akkor rend lesz, és minden dolgoknak meglesz a maga ideje.

— Így igaz — felelte rá a Kezek mestere, fürge, apró emberke, szerény öltözékében, de világos és értő tekintettel. — Igazad van, Dalnok. Mit csodálkozunk, hogy a varázslómesterség csődbe megy, amikor minden más is sorra összeomlik? Ha az egész nyáj vonul, fekete bárányunk talán nyugton marad az akolban?

Ezt hallván az Ajtónálló fölnevetett, de nem szólt semmit.

— Így tehát mindnyájatok szerint — vette át a szót a főmágus — úgy tűnik, nincs semmi komoly baj, vagy ha mégis lenne, minden oka abban rejlik, hogy országainkat nem kormányozzák vagy rosszul uralják, vagyis az emberek művészete és mesterségbeli tudása csupán a hanyagság miatt szenved csorbát? Eddig én is egyetértek veletek.