
— Jó érzéked van a sötét dolgokhoz, Karvaly — mondta az Ajtónálló. — Mindig is volt. Mondd hát, mit gondolsz, miben rejlik a baj?
— Nem tudom. Érzem, hogy csökken az erő. Érzem a vágyat a megoldás után. És úgy érzem, uraim… úgy érzem, hogy mindnyájan, kik itt üldögélünk és beszélgetünk, halálos sebet kaptunk, és mialatt jártatjuk a szánkat, a vér szép csöndesen kifolyik az ereinkből…
— És te inkább fölkelnél és cselekednél!
— Így van — válaszolta a főmágus.
— Nos — mondta erre az Ajtónálló —, talán a baglyok megfékezhetik-e a karvaly röptét?
— De ugyan merre indulnál? — kérdezte a Változás mestere, mire a Dalmester így felelt:
— Elmegy, hogy megkeresse és trónjára ültesse királyunkat!
A főmágus nyájas pillantást vetett a Dalmesterre, de csupán ennyit mondott:
— Elmegyek oda, ahol a baj fészkel.
— Délre vagy nyugatra — vélekedett a Szélmester.
— És északra és keletre, ha kell — fűzte hozzá az Ajtónálló.
— De reád itt lenne szükség, uram — tiltakozott a Változás mestere. — Ahelyett hogy vakon kutakodnál barátságtalan népek között, idegen tengereken, nem lenne bölcsebb, ha itt maradnál, ahol a varázslás ereje hatalmas, és tudásod erejével itt derítenéd ki, mi az oka mindeme bajoknak és zűrzavarnak?
