— A tudásom ebben semmit sem segíthet — mormolta a főmágus. Volt valami a hangjában, aminek hatására valamennyien józanul és aggodalommal telve pillantottak felé. — Én vagyok Kútfő gazdája. Nem távozom innen könnyű szívvel. Szeretném, ha a véleményem ugyanaz lehetne, mint a tiétek, de ebben… ezúttal aligha reménykedhetünk. Nekem kell ebben döntenem, s a döntés: el kell mennem!

— És mi elfogadjuk ezt a döntést — jelentett ki a Hívó.

— Egymagam indulok útnak. Ti vagytok Kútfő tanácsa, és e tanácsot nem szabad megbontanunk. Egyvalakit mégis magammal viszek… ha hajlandó lesz velem tartani. — Ezzel Arren felé fordította tekintetét. — Tegnap fölajánlottad nekem a szolgálataidat. Múlt éjjel a Formamester kijelentette: „Bárki emberfia nem jön céltalanul Kútfő partjaira. Nem véletlen, hogy Morred egyik utóda hozta e baljós híreket.” Ezenkívül egész éjszaka nem volt hozzánk több szava. Megkérdezem tehát, Arren, velem tartasz-é utamon?

— Ó, igen, uram — nyögte Arren kiszáradt torokkal.

— Atyád, a herceg biztosan nem engedne ilyen veszedelmes kalandra — mondta a Változás mestere, furcsán éles hangon, majd a főmágushoz fordult. — A legényke még fiatal, és nincs gyakorlata a varázslómesterségben!

— Az én esztendőim és igéim elegendőek mindkettőnk számára. — Karvaly hangja is szárazon csörrent. — Mi a helyzet atyáddal, Arren?

— Biztosan utamra engedne.

— Ezt ugyan honnan tudhatod? — akadékoskodott a Hívó.

Arren semmit sem tudott róla, hová szól a hívás, mikor és mi végre kell útra kelnie. Ezek a szomorú, tiszta és félelmes emberek rémületet és zavart keltettek a szívében. Ha lett volna ideje a gondolkodásra, lehet, hogy nem szól egyetlen szót sem. De töprengésre nem maradt egyetlen perce sem: a főmágus újból nekiszegezte a kérdést: