— A kapitány elmondta, hogy Narveluén szigetén, a hajók útvonalán tőlünk vagy ötszáz mérföldnyire nyugatra már semmiféle varázslat sem létezik. Nincs semmi erejük a varázsigéknek, és mind elfelejtették a mágikus szavakat. Atyám megkérdezte tőle, azért van-e így, mert minden bűbájos és varázsló elköltözött onnan, mire azt felelte: „Nem! Akadt még ott is néhány öreg varázsló, de már nem mondanak varázsigéket, sőt még üstfoltozásra vagy egy elveszett tű megkeresésére sem használják a varázserejüket.” Akkor atyám megkérdezte: „És Narveluén népe nem bánkódott emiatt?” Mire a kapitány azt felelte, hogy nem, mintha mit sem törődnének vele. Különben pedig, mondta még a kapitány, valami járvány is fölütötte náluk a fejét, az őszi betakarítás is igen gyengére sikeredett, de ügyet sem vetettek az egészre. Ott voltam — folytatta a fiú —, amikor mindezt elmesélte, és azt mondta, hogy mind olyanok voltak, mint valami holdkóros, mint akinek azt mondták, hogy egy éven belül meghal, az meg azzal hitegeti magát, hogy ez nem igaz, s hogy ő örökétig fog élni. „Úgy járnak-kelnek — mondta a kapitány —, mint akinek mit sem számít a való világ.” Más visszatérő kereskedők is ugyanezt mesélték, hogy Narveluén teljesen elszegényedett, és nem maradt arrafelé semmiféle varázserő. Persze mindez olyasmi, mint a Peremvidék meséi általában, s azok mindig furcsák, csak atyám töprengett rajtuk túl sokat.

Azután tavasszal, amikor Rosszánon a bárányünnepet tartjuk, amikor a pásztorfeleségek behozzák a városba a nyájak elsőszülötteit, atyám előszólította Gyökér nevű varázslónkat, mondaná el a termékenység igéit a bárányok fölött. Gyökér azonban elkeseredetten jött vissza a palotába, letette varázsbotját, és így szólt: „Uram, nem jönnek ki az igék a számon.” Atyám kérdésekkel ostromolta őt, de annyi volt minden válasza, hogy elfelejtett minden szót és varázsmozdulatot.