— És még merről jönnek? — kérdezte kissé elszontyolodva.

Abban reménykedett ugyanis, hogy azonnali gyógyírt vihet hazája számára.

— Először a Déli Peremvidékről. Később már a szigetvilág déli részéről is, Gázlór felől. Az emberek azt beszélik, hogy már Gázlóron is kihalt a varázslás. Semmiben sem lehetünk biztosak. Az a vidék már régóta lázadozik, és a kalózok földje, s a mondás szerint egy déli kereskedő szava mindig hazugság. De a történetek vége mindig ugyanaz: a varázserő forrásai kiapadtanak.

— No de itt, Kútfőn…

— Itt, Kútfőn mindebből semmit sem érzünk. Itt védettek vagyunk minden vihartól, változástól és minden balszerencsétől. Lehet, hogy túlságosan is védettek! Hercegem, és most mit cselekszel?

— Nyomban visszamegyek Rosszánra, amint vihetek atyámnak valami igaz hírt e bajok természetéről és az ellenük való gyógyírról.

A főmágus megint rászegezte tekintetét, és ezúttal Arren minden tudása ellenére kénytelen volt félrenézni. Nem is tudta, miért, mert azokban a sötét szemekben nem volt semmi szigorúság. A főmágus közömbösen, nyugodtan, sőt talán együttérzéssel nézett a szemébe.

Rosszán egész népe fölnézett apjára, és ő volt apjának egyetlen fia. Eddig még nem fordult elő, hogy valaki nem úgy tekint rá, mint Arrenre, Rosszán hercegére, hanem csak Arrenre, az emberre. Rossz érzés volt arra gondolnia, hogy fél a főmágus tekintetétől, mégis félrefordította a magáét. Mert úgy tűnt, hogy abban a tekintetben kitágul a világ, és nem csupán itt körülötte, és ezáltal nemcsak Rosszán válik jelentéktelenné, hanem ő maga is. A főmágus szemében ő csak parányi figura volt, valami jelentéktelen alak a sötétség borította, tengermosta földek hatalmas színjátékában.

Ott ült tehát a márványlapok között kitüremkedő mohát csipegetve, és — bár alig múltak el napok azóta, hogy hangja megférfiasodott — így szólt rekedtes csipogással:

— Azt teszem, amit parancsolsz!