— Atyádnak tartozol felelősséggel, nem nekem — volt a főmágus minden válasza.

Arren még mindig magán érezte a tekintetet, de mégis fölnézett. Most, hogy megfeledkezett magáról, és engedelmességet fogadott, a maga valójában láthatta a főmágust, azt a férfit, aki lepecsételte Fundaur sötét kútját, visszaszerezte Vandór-Akbé gyűrűjét Atuan sírjaiból, és megépítette a mélytengeri falakat Nepp mellett, a hajóst, aki ismerte a tengereket Astowelltől Magadorig, az egyetlen élő sárkányvitézt. Itt támaszkodott térdével ez az alacsony és már nem is fiatal ember, akinek hangja nyugodt és szeme mély, mint a sötét éjszaka.

Arren fölemelkedett ültéből, és szabályosan térdre ereszkedett, minden igyekezetét beleadva.

— Uram — rebegte elhalón —, hadd szolgáljalak téged!

Magabiztossága semmivé foszlott, arca elpirult, hangja remegett.

Derekán kardot viselt, új, vörös színű és arany berakással ékes bőrhüvelyben. A penge viszont teljesen sima volt, markolatkeresztje megkopott ezüstözött bronz. Lázasan kirántotta a fegyvert, s markolatát a főmágus felé nyújtotta, mint egy vazallus a földesurának.

A főmágus nem érintette meg kezével a kard markolatát. Csak rápillantott, azután Arren szemébe nézett.

— Ez a tiéd, nem az enyém — mondta. — És te nem lehetsz senki emberfiának a szolgája.

— De atyám azt mondta, hogy esetleg Kútfőn maradhatok, míg ki nem derítem, mi lehet e bajok okozója, talán valami tudást is szerezhetek… nincs gyakorlatom, és nem hiszem, hogy bármi hatalmam lenne, de voltak mágusok ősapáim között… és ha valahogy azt is megtanulhatnám, hogyan lehetek hasznodra…

— Mielőtt őseid mágusok lettek volna — mondta a fővarázsló —, királyok voltak.

Fölemelkedett, egyetlen, határozott lépéssel a fiúhoz lépett, és kezét megfogva fölemelte őt.

— Köszönöm, hogy felajánlottad szolgálataidat, és bár most nem fogadom el őket, még sor kerülhet rá, miután megtanácskoztuk ezeket a dolgokat.