Ilyen nagylelkű ajánlatot nem könnyű visszautasítani. És Morred fiának kardját elhárítani sem egyszerű!… De most menjünk! A legény, akivel jöttél, majd gondot visel rá, hogy egyél, megfürödj és pihenj. Gyerünk! — Ezzel gyöngéden megtaszította a legénykét lapockái között. Ilyen bizalmasságot eddig még senki sem engedett meg az ifjúval szemben, s a herceg rajta kívül vissza is utasította volna bárkitől. A főmágus érintését azonban megtiszteltetésnek vette, ugyanis az első pillanatban megszerette őt.

Mindig tevékeny fiú volt, bármely játékban szívesen vett részt, örömét lelte a test és a szellem tökéletesítésében, ügyesen teljesítette kötelességét a szertartások alkalmával, részt vett a kormányzással kapcsolatos teendőkben, ami nem volt sem könnyű, sem egyszerű. Eddig mégsem érzett valódi elhivatottságot semmi iránt. Mindennek könnyen jutott birtokába, és minden feladatát könnyen végezte. Minden csak játék volt számára, és ő szívét adta minden játékába. Ám lelke mélyét ezúttal nem játék és nem is álom kavarta föl, hanem a veszély közelsége, a másik becsülete, bölcsessége, egy nyugodt hang és egy barna kéz, amely erejét nem fitogtatva markolta tiszafa botját, az időtől fekete fájába, a markolatába ágyazott s a királyok rúnáját viselő ezüstgyűrű alatt.

Így teszi meg az ember a gyermekkorból kivezető első lépést, nem nézve sem hátra, sem előre, óvatlanul és mit sem törődve holmi erőtartalékkal.

Az udvarias búcsúszavakról megfeledkezve, zavartan, mégis sugárzó örömmel és engedelmes szívvel lódult az ajtó felé. Kóbor, a főmágus elgondolkodva nézett utána.

Kóbor egy darabig ott maradt még a szökőkút melletti kőrisfa alatt, arcát a szikrázó égboltra emelve. — Kedves hírnök, rossz hírekkel — mondta félhangosan, mintha a szökőkútnak beszélne. De a kút nem figyelt rá, csak locsogott tovább ezüstös csilingeléssel.

Így inkább az ember hallgatta még egy darabig a csobogást. Azután megindult egy, Arren számára láthatatlan ajtónyílás felé, amelyet kevés szem vehetett csak észre, bármily közelről is, és így szólt: