— Cseszd meg! — mormolta Gáldor. — Végül is mire való a varázstudomány, ha nem arra, hogy hasznát vegyük? Avyento, thessalous! Repülni fogok! Hozzám, lég és sötétség szellemei!

Kinyújtotta bütykös kezét, és az omladozó mellvéd egy darabjára mutatott. Oktarin tűz sarjadt a nikotintól elszíneződött körmök alól s az odafenn málladozó kőnek csapódott.

Ami leesett. A sebességek pontosan kikalkulált cseréjének köszönhetően Gáldor felemelkedett, hálóinge csontos lábait csapkodta. Magasabbra, mind magasabbra szállt, átszáguldva a sápadt fényen mint egy… mint egy… na jó, rendben, mint egy idősödő ám hatalmas varázsló, akit egy, az univerzum mérlegén nagy szakértelemmel elhelyezett hüvelykujj emel felfelé.

Avítt fészkek szemetében landolt, visszanyerte egyensúlyát, s lebámult a Korong hajnalának szédítő látványára.

A hosszú év ezen szakában a Körkörös-tenger csaknem a Mennyek Ormának alkonyati oldalára került, és ahogy a nappali fény lecsorgott az Ankh-Morpork körüli földekre, a hegy árnyéka úgy kaszált keresztül a tájon, mint az árnyékvető mutató az Isten napóráján. Ám az éjszakai rész felé, versenyezve a világ peremét megcélzó lassú fénnyel, fehér köd csíkja hullámzott.

Száraz gallyak reccsentek Gáldor háta mögött. Megfordult s Dömper Ármándot, a Rend második emberét pillantotta meg, az egyetlen varázslót, aki lépést tudott vele tartani.

Pillanatnyilag nem vett róla tudomást, csupán erősen megmarkolta a kőből faragott mellvédet és megerősítette a személyét védelmező varázsigéket. Az előrelépés lassan megy egy olyan szakmában, amely hagyományosan hosszú élettel ruházza fel művelőit, s így bevett módszernek számít, hogy a fiatalabb varázslók halottak kunkori orrú cipőjén keresztül törekednek előmenetelre, mégpedig korábbi viselőjük erőszakos eltávolításával. Ráadásul volt valami nyugtalanító az ifjú Ármándban.