Nem dohányzott, kizárólag forralt vizet ivott, és Gáldornak gyakorta az a kényelmetlen gyanúja támadt, hogy még okos is. Ármánd nem mosolyogott valami gyakran, szerette a számokat és azt a fajta szervezési táblázatot, ami rengeteg négyzetből áll, más négyzetekre mutató nyilakkal. Egyszóval, az a típusú ember volt, aki nemcsak használja, de komolyan is gondolja a „személyzeti állomány” kifejezést.

Mostanra a Korong látható részét teljes egészében befedte egy csillámló fehér burok, ami tökéletesen illett rá.

Gáldor lenézett kezére és látta, hogy azt is a pislákoló szálak halovány hálója borítja, amely minden mozdulatot követ.

Felismerte, miféle varázslat ez. Maga is alkalmazta már. De az övé kisebb volt — sokkal kisebb.

— Ez egy Változtató varázsige — mondta Ármánd. — Az egész világot megváltoztatja.

Némelyekben, gondolta Gáldor gyászosan, lett volna annyi tisztesség, hogy egy ilyen kijelentés végére felkiáltó jelet tegyenek.

A tiszta hangzatok legelhatóbbika hallatszott; magas és éles, mint mikor egy egér szíve megszakad.

— Mi volt ez? — kérdezte Gáldor.

Ármánd a fülét hegyezte.

— Azt hiszem, Cisz.

Gáldor nem szólt semmit. A fehér vibrálás megszűnt, és az ébredező város első neszei lassan kezdtek felszűrődni a két varázslóhoz. Minden pontosan olyannak tűnt, mint korábban. Mindez csak azért történt volna, hogy a dolgok ugyanolyanok maradjanak?

Gáldor szórakozottan megütögette hálóingének zsebeit s végül a füle mögött lelte meg, amit keresett. Szájába dugta a lucskos csikket, misztikus tüzet csiholt ujjai között, s erősen beleszívott a nyomorult sodormányba egész addig, míg kicsi, kék szikrák kezdtek ugrálni a szeme előtt.

Nagyon keményen törte a fejét.

Arra próbált visszaemlékezni, hogy nem tartozott-e neki valamelyik isten egy jókora szívességgel.

Valójában az Istenek legalább annyira tanácstalanok voltak, mint a varázslók, de mit se tudtak tenni, és különben is épp eléggé lekötötte őket az eónok óta tartó csatározás a Jégóriásokkal, akik az istennek se akarták visszaszolgáltatni a nyírót.