Ám hogy igazából mi is történt, annak megértéséhez talán némi segítséget nyújt a tény, hogy Széltoló, akinek elpergő múltja épp egy egész érdekfeszítő részhez érkezett, ami tizenötéves korában esett meg vele, váratlanul azon kapta magát, hogy mégsem haldoklik, hanem fejjel lefelé lóg egy fenyőfán.

Gond nélkül lejutott: kontrollálatlanul zuhant ágról ágra, míg végül a fején landolt egy nagy rakás tűlevél kellős közepén, ahol is hosszasan elhevert, lélegzetért kapkodott és azt kívánva, bárcsak erkölcsösebb életet élt volna.

Valahol, ebben bizonyos volt, kell legyen egy tökéletesen logikus magyarázat. Egyik percben az ember lezuhan a világ pereméről és haldoklik, a következőben pedig fejjel lefelé lóg egy fenyőfáról. Noha nem sokáig.

Mint hasonló esetekben mindig, az Ige kezdett előbújni elméjéből.

Tanárai általában úgy tartották, hogy Széltoló pontosan annyira természetadta varázslótehetség, mint amennyire a halak született hegymászók. Valószínűleg mindenképp kirúgták volna a Láthatatlan Egyetemről — egyáltalán nem tudta megjegyezni a varázsigéket, a dohányzástól pedig rosszul lett — ám a bajt végül is az az ostoba eset okozta, amikor beosont a leláncolt Oktávót őrző szobába, és belepislantott a könyvbe.

És a bajokat tovább súlyosbította, hogy soha senki sem tudott rájönni, mitől nyíltak ki a zárak arra a rövidke időre.

A varázsige nem volt túlzottan követelőző társ/albérlő. Úgy gubbasztott Széltoló agyában, mint egy vén varangy a dísztó fenekén. De valahányszor a varázsló igazán elfáradt vagy halálra rémült, az Ige megpróbálta magát kimondatni vele. Senkise tudta, mi fog történni, ha a Nyolc Nagy Varázsige egyike kimondódik, ám egyöntetű vélekedés szerint a hatások megfigyelésére a legideálisabb hely minden bizonnyal a szomszédos világegyetem lenne.