Elég fura gondolat volt, egy nagy csomó tűlevélen heverészve alig valamivel azután, hogy lepottyant a világ széléről, de Széltolónak az volt az érzése, hogy a varázsige életben akarja őt tartani.

— És ez nekem nagyon is megfelel — gondolta.

Felült, és a fákra pillantott. Széltoló városlakó varázsló volt, és bár hallott arról, hogy a különféle fafajták között változatos eltérések lehetségesek, melyek alapján szeretteik, barátaik és üzletfeleik képesek őket azonosítani, ő mindössze egy dolgot tudott biztosan, mégpedig azt, hogy a levéltelen végük illik a földbe. Itt mindenesetre túl sok volt belőlük, és elrendezésük a rendszeretet teljes hiányát mutatta. Ráadásul a helyet legalább ezer éve fel se söpörték!

Halványan rémlett neki valami arról, hogy az ember helyzete valahogy megállapítható a fák mohos oldalát figyelembe véve. Azonban ezeket a fákat minden oldalon moh borította, és göcsörtök, meg keszekusza vén gallyak; ha a fák emberek lennének, ezek már hintaszékben ringatóznának naphosszat.

Széltoló belerúgott a legközelebbi fába. A fa, halálpontos célzással, egy makkot ejtett rá.

— Aú!

— Megérdemelted! — nyekeregte a fa, olyan hangon, mint amikor egy vénséges ajtó kitárul.

Hosszú csönd.

Aztán Széltoló megszólalt.

— Ezt te mondtad?

— Igen.

— És ezt is?

— Igen.

— Ó! — Széltoló rövid ideig gondolkozott, aztán kísérletet tett. — Esetleg, véletlenül, netalántán nem lehetséges, hogy ismered az erdőből kivezető utat?

— Nem. Én nem mászkálok valami sokat — felelte a fa.

— Meglehetősen unalmas élet lehet — vélte Széltoló.

— Nem tudhatom. Még sosem voltam semmi más — válaszolta a fa.

Széltoló megvizsgálta közelebbről. Eléggé úgy nézett ki, mint bármely más fa, amit valaha látott.