— Bükk — válaszolta határozottan.

— Valójában… — kezdte a fa, de sürgősen elhallgatott. Ugyanis elkapta Széltoló pillantását.

— Azok az izék makknak látszanak — jegyezte meg Kétvirág.

— Nos, igen, ez a megrögzött avagy heptokarpikus variáció — magyarázta Széltoló. — A csonthéjas termések tényleg emlékeztetnek a makkokra. Gyakorlatilag bárkit megtéveszthet — tette hozzá nagyvonalúan.

— Híjnye — füttyentette Kétvirág. — És az a bokor ott micsoda?

— Fagyöngy.

— De hát tövisei vannak meg piros bogyói!

— És? — meredt rá szigorúan Széltoló. Kétvirág tört meg elsőnek.

— Semmi — mondta meghunyászkodva. — Biztos félreinformáltak.

— Biztos.

— Viszont van alatta néhány nagy gomba. Szerinted ehetőek?

Széltoló gyanakodva nézett a gombák irányába. Valóban, ugyancsak nagyok voltak, kalapjukon vörös és fehér pettyekkel. Ami azt illeti, ahhoz a fajtához tartoztak, amit a helyi sámán (aki e pillanatban néhány mérfölddel arrébb épp barátságot igyekezett kötni egy sziklával) kizárólag akkor mert volna elfogyasztani, ha előzetesen egy vastag kötéllel egy súlyos követ kötözött a lábához. Nem volt mit tenni, ki kellett bújni az esőbe, odamenni, és közelebbről szemügyre venni őket.

Letérdelt az avarba, és a kalap alá kukucskált. Egy kis idő múlva elhaló hangon azt mondta:

— Nem, egyáltalán nem ehetőek.

— Miért? — kíváncsiskodott Kétvirág. — Azért mert nem megfelelő árnyalatú a sugárlemezkék sárgája?

— Nem, nem igazán az a baj.

— Akkor talán a szár barázdáltsága hagy kívánnivalót maga után?

— Nem, úgy tűnik, a szár oké.

— Akkor valószínűnek tartom, hogy a kalapjával van gond; biztos annak a színe nincs rendben, ugye?

— Nem vagyok benne biztos.

— Hát akkor mégis miért nem ehetőek?

Széltoló köhécselt egy kicsit.

— Igazából azok a kis ajtók meg ablakok rajta — mondta boldogtalanul —, azok a tuti áruló jelek.