Egyszóval az egybesereglett varázslók tanácstalanok voltak. Az általános egyetértés moraja hallott.

— Következésképpen tehát javallom hol celebráljuk el AshkEnte rituáléját — jelentette ki Gáldor drámaian.

Be kellett vallja, jobb reakciót remélt, valami olyasmit, hogy „Ne, csak az AshkEnte rituálét ne! Halandó lény ne ártsa magát ilyesmibe!”

A valóságban a bejelentést elismerő mormogás fogadta.

— Jó ötlet.

— Ésszerűen hangzik.

— Vágjunk bele!

Kissé kizökkenve a kerékvágásból, Gáldor berendelte az alacsonyabb rangú varázslók menetét, akik különféle varázseszközöket hurcoltak a terembe.

Már utaltunk rá, hogy erre az időre kialakult némi egyenetlenség a mágia gyakorlásának hogyanja kérdéskörét illetően a varázslói testvériségen belül.

Különösen a fiatalabb varázslók terjesztették, hogy ideje lenne, ha a mágia korszerűsítené imázsát, és hol mindnyájan jobban tennék, ha abbahagynák a piszmogást a viaszdarabokkal és csontokkal, és az egészet gondosan megszervezett alapokra helyeznék, kutatási programokkal és háromnapos konferenciákkal ötcsillagos szállodákban, ahol előadásokat tarthatnának izgalmas témákról, mint például „Hová tart a geomancia?” és „A hétmérföldes csizma szerepe a jóléti társadalomban”.

Ármánd, példának okáért, alig csinált valami mágikusat az utóbbi időkben, ám óramű pontossággal intézte a Rend ügyeit, kosárszámra írta a memókat és az irodája falán volt egy tarka pacnik, zászlócskák meg vonalak borította óriási grafikon, amit senki más nem igazán értett, viszont elképesztően imponálóan hatott.