Fél évvel korábban Széltoló egy teljesen szokványos, bukott varázsló volt. Aztán találkozott Kétvirággal, égbekiáltó napidíjért útikalauzául szegődött, és az azóta eltelt idő zömét azzal töltötte, hogy lőttek rá, terrorizálták, üldözték, fejjel lefelé lógott a megmenekülés legcsekélyebb reménye nélkül, avagy, mint ahogy most is, nagy magasságokból lezuhant.

Egyáltalán nem gyönyörködik a kilátásban, ugyanis épp a múltja pereg el szeme előtt s az emlékképek eltakarják a látnivalókat. Lassan rájön arra, hogy ha az ember szkafandert ölt, miért olyan életbevágóan fontos, hogy feltegye a sisakot is.

Itt most sok mindent be lehetne iktatni megmagyarázandó, hogy ezek ketten miért estek le a Korongról, és miért van az, hogy Kétvirág Poggyásza egy nem kifejezetten mindennapi bőrönd — amikor utoljára láttuk, kétségbeesetten próbálta követni gazdáját apró lábacskák százain —, ám az ilyen magyarázatok csak lopják az időt, és gyakran több bosszúságot okoznak, mint amennyit az egész megér. Egyszer például valaki egy házibulin megkérdezte a híres filozófustól, Ha Mu Kától, „Te meg miért vagy itt?”, és a válasz három évet vett igénybe.

Egy sokkal fontosabb esemény van épp történőben, feljebb, magasan Nagy A’Tuin, az elefántok és a hamarosan lejáró szavatosságú varázsló fölött. Az idő és tér szövete épp most készül a mángorlóba.

A levegő a mágia mással össze nem téveszthető érzetétől zsongott és fekete gyertyák füstjétől bűzlött. Hogy a gyertyákat pontosan milyen anyagból öntötték bölcs ember jobb, ha nem firtatja.

Valami nagyon nem stimmelt ezzel a szobával, odalenn a Korongvilág legrangosabb varázslóiskolájának, a Láthatatlan Egyetemnek, pincéjében. Először is úgy tűnt, mintha túl sok dimenziója lenne, nem is annyira láthatóan, mint inkább csak az észlelhetőség határán. A falakat okkult szimbólumok borították, és a padló nagy részét a Sztázis Nyolcszoros Pecsétje takarta, amiről azt tartják mágiához értő körökben, hogy legalább olyan remek letaglózó hatása van, akár egy főbe kólintó féltéglának.