Hat rémült arc fordult felé.

— Ööö, de hát hívtuk, uram — mondta az elvarázslók egyike. — Emiatt van itt — tette hozzá segítőkészen.

— Úgy értem, miért nem hívtak előbb? — csattant fel Gáldor, odatolakodva a rácshoz.

— Ööö, mihez képest előbb, uram? — kérdezte a varázsló.

Gáldor rámeredt alantasára, majd megkockáztatott egy gyors pillantást a rácson keresztül.

A szobában a levegő fel-felszikrázott, ahogy a porszemek megvillanva lángra lobbantak a nyers mágia áradatában. A Sztázispecsét kezdett felhólyagosodni, szélei felpöndörödtek.

A szóban forgó könyv Oktávó néven ismeretes, és immár eléggé nyilvánvaló, hogy nem közönséges könyv.

Természetesen se szeri, se száma a híres varázskönyveknek. Egyesek az ősi gyíkbőrből készült Necrotelicomnicont említenék elsőnek, mások a Tizenegytájt Felkelők Könyvét hoznák fel, amit egy rejtélyes és meglehetősen lusta llámaikus szekta írt, megint mások a Bombajó Anekdotagyűjteményt, ami a hírek szerint leközli az univerzumban még megmaradt egyetlen eredeti viccet. Ám mindezek csupán ócska pamfletek az Oktávóhoz képest, amit állítólag a Világegyetem Teremtője felejtett el magával vinni — jellemző szórakozottságában — nem sokkal legjelentősebb művének megalkotása után.

A lapjai közé zárt nyolc varázsige titkos és bonyolult magánéletet él, és a közhiedelem szerint…

Gáldor összeráncolta a szemöldökét ahogy befelé bámult a nyugtalan szobába. Na persze, már csak hét varázsige van a könyvben. Valamelyik idióta, siheder varázslójelölt egy nap lopva belekukkantott az Oktávóba s az egyik varázsige megszökött, beköltözött az illető fejébe. Sose derült ki, hogyan történt a dolog. Mi is volt a kölyök neve? Szélfogó?