Oktarin és bíbor szikrák ragyogtak fel a könyv gerincén. A pulpitusról gyér füst kígyózott és a nehéz fémkapcsok, amik csukva tartották a könyvet, határozottan erőlködni látszottak.

— Miért olyan nyugtalanok a varázsigék? — kérdezte a fiatalabb varázslók egyike.

Gáldor vállat vont. Természetesen nem mutathatta ki, de kezdett komolyan aggódni. Nyolcadik szintű, tapasztalt varázslóként nem okozott neki gondot, hogy lássa a szinte csak képzeletbeli alakokat, amik egy-egy pillanatra kialakultak a vibráló levegőben és csalogattak, hívogattak. Akárcsak a nagy viharok, amelyek előtt tömegesen felbukkannak a muslicák, az igazán komoly mágiakitörések a kaotikus Tömlöc Létsíkok lényeit magukhoz vonzzák — undorító Dolgokat, csupa nyálka, csupa összevissza lógó kocsány Dolgokat, amik mindörökkön egy rést kutattak, amin át az emberek világába oldaloghatnának.

Nincs mese, ezt meg kell állítani.

— Kérek egy önkéntest! — mondta határozottan.

Hirtelen csönd támadt. Csak az ajtó mögül hallatszott hang, mégpedig a túlterhelés alatt megpattanó fém hátborzongató kis pendülése.

— Hát jó — vetette oda Gáldor. — Ez esetben szükségem lesz ezüstcsipeszekre, kábé két pint macskavérre, egy kis ostorra meg egy székre.

Azt mondják, a zaj ellentéte a csend. Ez nem igaz. A csend csupán a zaj hiánya. A csend fültépő lárma ahhoz a váratlan, lágyan szertefröccsenő zajtalansághoz képest, ami egy pitypangernyőszétrobbanásának erejével csapta meg a varázslókat.

A könyvből vastag sugárban szita fény lobbant a magasba, lángoló foltban nekicsapódott a mennyezetnek, és eltűnt.

Gáldor felmeredt a lyukra; füstölgő szakállával szikrányit sem törődött. Drámaian felmutatott.

— A felsőbb pincékbe! — kiáltotta, és szökellve hágott fel a kőlépcsőkre. A varázslók nagy papucscsattogással, lobogó hálóingben követték, s csaknem fellökték egymást nagy igyekezetükben, hogy utolsók lehessenek.