Mindazonáltal mind időben érkeztek, hogy lássák, amint az okkult lehetőségek tűzgolyója a következő szint plafonját is átüti.

— Ááá! — mondta a legfiatalabb varázsló, és rábökött a padlóra.

Amíg a mágia, útjában erőszakosan átrendezve a valóság darabkáit, nem hatolt rajta keresztül, a szoba a könyvtárhoz tartozott. Így hát feltételezhető, hogy az apró, bíbor férgek eredetileg a padló részét képezték, és az ananászsodó valamikor könyv — esetleg több könyv is — lehetett. És több varázsló esküdött rá a későbbiekben, hogy a kicsiny, szomorú orángután, ami mindezek közepén csücsült, roppantul hasonlított a főkönyvtárosra.

Gáldor felnézett.

— A konyhába! — bömbölte, s a sodón átgázolva a következő lépcsősor felé rohant.

Soha senki nem tudta meg, mivé is alakult át a hatalmas, öntöttvas sparhert, mert áttörte a falat és elmenekült még mielőtt az űzött tekintetű mágusok zilált csapata berontott a helyiségbe. Sokkal később megtalálták a vegetáriánus konyhafőnököt a levesesbográcsba rejtőzve, aki nem túl sokatmondóan csak azt makogta:

— Azok a csülkök! Azok a borzalmas csülkök!

A mágia utolsó foszlányai, kissé lelassulva, épp eltűntek a mennyezeten keresztül.

— A Nagycsarnokba!

A lépcsők itt szélesebbek voltak, a világítás jobb. Lihegve és ananásszagúan, a fittebb varázslók felértek a lépcső tetejére, mire a tűzgolyó a hatalmas, huzatos csarnok, az Egyetem Nagycsarnoka közepéig lebegett. Ott moccanatlanul lógott a levegőben eltekintve a kis dudortól, ami néhányszor kidomborodott és sercegett a felszínén.

Mindenki tudja, hogy a varázslók dohányoznak. Ez valószínűleg megmagyarázza a végsőket rúgó tüdőbetegre jellemző köhögésorkánt és asztmatikus zihálókórust, ami Gáldor mögött tört ki, ahogy ott állt, felmérendő a helyzetet s egyben azon mélázva, vajon merjen-e rejtekhelyet keresni. Megragadott egy rémült diákot.