— Keríts elő látnokokat, jósokat, jövendőmondókat, messzilátókat és vesébelátó prófétákat! — ugatta. — Azt akarom, hogy tanulmányozzuk a jelenséget!

Valami formálódott a tűzgolyóban. Gádor kezével oltalmazva szemét rámeredt az előtte kialakuló képre. Nem lehetett eltéveszteni. A világegyetem volt.

Nagyjából biztos volt ebben, mert a dolgozószobájában akadt egy modell, amit általában sokkal imponálóbbnak tartottak az eredetinél. Teszem azt a Teremtő elmulasztotta teljes körűen kiaknázni az ezüstfiligrán és a tenyésztett gyöngy alkalmazásában rejlő lehetőségeket.

De a csöpp univerzum a tűzgolyóban nyomasztóan… nos, nyomasztóan valóságos volt. Igaz, a színek hiányoztak. Minden átlátszó, ködös fehérben rajzolódott ki.

Ott volt Nagy A’Tuin, a négy elefánt, s maga a Korong. Ebből a szögből Gáldor nem látta a felszínt túlzottan jól, de halálos biztonsággal tudta, hogy a modell tökéletesen pontos. Ki tudta venni a Mennyek Ormának kicsinyített mását, aminek legfelső csúcsán a világ veszekedős és erősen kispolgári istenei éltek egy csupa márvány, csupa alabástrom, csupa végeérhetetlen plüss palota — amit, ki tudja miért, Megnemnyilvánul-laknak neveztek el — háromszobás lakosztályaiban. Minden kifinomult ízlésű korongvilági polgárt határozottan bosszantott, hogy olyan istenek uralkodnak fölötte, akiknek elképzelése a felemelő művészeti élményről kimerül a zenélő ajtócsengőben.

A pöttöm embrionális világegyetem elkezdett lassan, inogva mozogni…

Gáldor kiáltani próbált, de nem jött ki hang a torkán.

Gyöngéden, ám egy robbanás megállíthatatlan erejével, a forma tágulni kezdett.

Gáldor először pánikban, majd lenyűgözve nézte, ahogy az univerzum átterjedt rajta, olyan könnyedén, mint egy gondolat. Kinyújtotta a kezét és figyelte a sziklarétegek sápadt fantomjait, ahogy szorgos csöndben átáramlanak az ujjai között.