Nagy A’Tuin, már nagyobb egy háznál, közben békésen a padló szintje alá süllyedt.

A varázslók Gáldor mögött derékig álltak a tengerekben. Egy pillanatra feltűnt egy gyűszűnél is kisebb csónak, mielőtt a terjeszkedés magával ragadta, át a falakon.

— A tetőre! — kiáltotta a rektor remegő ujjával az ég felé bökve.

Azok a varázslók, akik még nem gárgyultak meg annyira, hogy ne tudtak volna gondolkozni és volt elég szuflájuk, követték — keresztül rohantak a kontinenseken, amik simán hatoltak át a szilárd kövön.

Még éjszaka volt, de már a hajnal ígéretével viselős. A holdsarló épp lenyugodott. Ankh-Morpork, a Körköröstenger menti városok legnagyobbika, aludt.

Ez az állítás persze nem teljesen fedi a valóságot.

Egyrészt, a város azon lakosai, akik általában olyasmivel foglalkoznak mint például zöldségek eladása, lovak patkolása, kicsiny, művészi nefritdíszek faragása, pénzváltás, asztalterítés — nagyjából és egészében véve, aludtak. Hacsak nem szenvedtek álmatlanságban. Vagy, ez sem kizárt, esetleg fel kellett kelniük az éj közepén, hogy vécére menjenek. Másrészt sok, kevésbé jogtisztelő polgár teljességgel ébren volt és például éppen egy ablakon — nem a sajátján! — mászott be, történetesen valaki torkát nyiszálta, kirabolta egymást, hangos zenét hallgatott füstös pincekocsmákban, és általában véve pompásan mulatott. De a legtöbb állat valóban aludt, kivéve a patkányokat. És persze a denevéreket. Ami pedig a rovarokat illeti…

Az az igazság, hogy a leíró irodalom nagyon ritkán precíz. II. Olaf Quimby, Ankh Patríciusának uralkodása alatt becikkelyeztek egy törvényt, hogy megszüntessék ezt a gyakorlatot és némi tisztességre kényszerítsék az elbeszéléseket. Így, ha a monda azt állította a nevezetes hősről, hogy „mindenki az ő tetteit zengi”, minden mesemondó, aki valamire is becsülte életét, sürgősen hozzátette, hogy „kivéve néhányan a szülőfalujában, akik hazudósnak tartották, meg még egy csomóan, akik soha a büdös életben nem is hallottak róla”.