Már félig elő is húzta az erszényéből a csillogó érmét.

— Jaarrrt! — krákogta Széltoló. — Úgy értem, ez nem sértés.

— Nagyszerű. Azt mondtad, ez durva hely. Úgy érted, hogy hősök, kalandorok is látogatják?

Széltoló eltűnődött ezen.

— Igen — nyögte ki végül.

— Pompás! Szeretnék találkozni néhánnyal.

A varázsló úgy érezte, most már mindent ért.

— Aha — mondta. — Azért jöttél, hogy zsoldosokat toborozz? (Harcosokat, akik tejdióhúsért harcolnak a törzsért.)

— Ó, dehogy. Egyszerűen találkozni szeretnék velük. Hogy amikor hazatérek, el tudjam mesélni, kiket láttam.

Széltoló arra gondolt, hogy egy ilyen találkozás a Dob törzsvendégeivel azt jelentené, hogy Kétvirág sohasem jut haza — hacsak nem lakik a folyó mellett folyásirányban lefelé, és történetesen majd arra lebeg.

— Hol az otthonod? — kérdezte. Felfigyelt rá, hogy Döncös kisurrant az egyik hátsó helyiségbe. Hugó gyanakodva figyelte őket egy közeli asztaltól.

— Hallottál már Bes Pelargic városáról?

— Hát, nem töltöttem túl sok időt Trobban. Épp csak átutazóban…

— Ó, ez nem Trobban van. Csak azért beszélek trobiul, mert számos trobi tengerész megfordul a kikötőinkben. Bes Pelargic az Agátai Birodalom legnagyobb tengeri kikötője.

— Attól tartok, sosem hallottam róla.

Kétvirág felhúzta a szemöldökét.

— Nem? Pedig elég hatalmas. A Barna-szigetektől tengelyirányban vitorlázol körülbelül egy hétig, és már ott is vagy. Félrenyeltél?

Gyorsan megkerülte az asztalt, és a varázsló hátát veregette. Széltoló ismét fuldoklott a sörétől.

Az Ellensúly Kontinens!

Három utcával arrébb egy öregember beledobta az érmét a savas csészébe, és óvatosan mozgatta. Döncös feszengve várt, kissé szédülve a szobában lévő kádak, bugyborékoló kémcsövek között. A polcokon homályos formák sorakoztak, melyek leginkább koponyákra és kitömött szörnyecskékre emlékeztettek.