
— Nos? — tudakolta.
— Az ilyesmit nem szabad sürgetni — közölte a vén alkimista durcásan. — A fémelemzés időt vesz igénybe. Ah! — Meglötyögtette a csészét; az érme szinte nem is látszott már a zöld színű kavargásban. Az öreg számolgatott valamit egy pergamentekercsen.
— Rendkívül érdekes — jegyezte meg végül.
— Igazi?
Az öreg lebiggyesztette ajkait.
— Az attól függ, hogyan definiálod ezt a kifejezést. Ha úgy érted, hogy ez az érme ugyanolyan, mint mondjuk egy ötventalléros, akkor a válaszom: nem.
— Tudtam! — rikoltotta a kocsmáros, és az ajtó felé indult.
— Azt hiszem, nem fejeztem ki magam elég világosan — szólt utána az alkimista. Döncös haragosan megperdült.
— Hogy érted ezt?
— Nos, tudod, bizonyos okokból a mi vert pénzeink kissé felhígultak az elmúlt évek alatt. Egy átlagos pénz aranytartalma csupán négy a tizenkettőhöz, a maradékot ezüst, réz és…
— Hát aztán?
— Én azt mondtam, ez az érme nem olyan, mint a miénk. Ez tiszta arany.
Miután Döncös futva távozott, az alkimista jó ideig a mennyezetet bámulta. Aztán egy nagyon vékony tekercset húzott elő, egy tollért kotorászott munkaasztala rendetlenségében, és egy felettébb rövid üzenetet körmölt. Aztán odalépett ahhoz a ketrechez, melyben fehér galambok, fekete kakasok és más kísérleti állatok várakoztak. Egyik ketrecéből egy fényes bundájú patkányt húzott elő, belegyömöszölte a lapot egy üvegcsébe, az állat hátsó lábára erősítette, aztán útjára bocsátotta.
A patkány szaglászta a padlót egy pillanatig, aztán eltűnt egy lyukban a túlsó falnál.
Megközelítőleg ekkortájt egy mindeddig sikertelen jövendőmondó, aki a háztömb túlsó végén élt, véletlenül belepillantott a jóstálkájába. Felsikkantott, egy órán belül eladta ékszereit, mágikus felszereléseit, a legtöbb ruháját és szinte minden holmiját, amit nem tudott felmálházni a leggyorsabb paripára, amit csak venni tudott. A tény, hogy amikor házát elemésztették a lángok, ő a szeszélyes természet okozta földcsuszamlás áldozatává vált a Morporki-hegységben, azt bizonyítja, hogy a Halálnak is van humorértéke.
