Megközelítőleg szintén ugyanakkor, amikor a postapatkány eltűnt a város alatti útvesztő járataiban, s ősi ösztönének feddhetetlenül engedelmeskedve iszkolt, Ankh-Morpork Patríciusa felemelte azokat a leveleket, amelyeket egy albatrosz hozott aznap reggel. Töprengve meredt ismét a legfelsőre, és behívatta kémfőnökét.

És a Törött Dobban Széltoló tátott szájjal hallgatta Kétvirág elbeszélését.

— Így hát döntöttem: megnézem a saját szememmel — magyarázta a kis ember. — Nyolc évi megtakarítás, ennyibe kerül nekem ez. De minden fél-rhinut megér. Úgy értem, itt vagyok. Ankh-Morporkban. Mármint ebben a dalokban és történetekben elhíresült városban. Azokon az utcákon, amelyek valaha ismerték Fehérpengéjű Heric lépteit. Hrun, a barbár, meg Bravd, a Tengelyföldi és a Menyét… Tudod, minden pont olyan, amilyennek képzeltem!

Széltoló arcára elképedt iszonyat ült ki.

— Egyszerűen nem bírtam tovább odahaza Bes Pelargicban — folytatta Kétvirág vidáman —, egész nap íróasztal mögött görnyedni, számoszlopokat adni össze, és nem nézhet másnak elébe az ember a végén, csak a nyugdíjnak… hol ebben a romantika? Kétvirág, gondoltam, most vagy soha. Nem muszáj csak a történeteket hallanod. El is mehetsz oda. Itt az ideje, hogy felhagyj a dokkok körüli ődöngéssel, hogy meghallgasd a tengerészek meséit! Így hát összeállítottam egy kifejezés-gyűjteményt, és jegyet váltottam a következő hajóra a Barna-szigetekre.

— Testőrök nélkül? — mormolta Széltoló.

— Persze. Miért? Mim van nekem, amit érdemes lenne elrabolni?